A WSOP ötlete egy bizonyos Tom Moore nevű úriembertől származik, aki 1968-ban még meghívásos rendszerben indította el a sorozatot, majd 1970-től már mai formájában zajlottak a versenysorozat. Az eleinte egy tornából álló viadal később bajnoksággá nőtte ki magát, ahol mindenki a legnagyobb értékű és jelentőségű főversenyre összpontosította energiáját.
Az első kiírás 1970-ben még szavazással dőlt el, mégpedig mind a nyolc résztvevő két nevet vetett papírra, kit tart a legjobbnak és az „ezüstérmesnek”. Természesen valamennyien első helyre saját magukat nevezték meg, ám a második helyezettek között Johnny Mosst jelölték a játékosok, így ő lett az első világbajnoki cím tulajdonosa.
A legenda később kétszer is megismételte sikerét, igazolva társai elismerését, igaz akkor már valódi küzdelemben dőlt el a győztes sorsa, olyan riválisok társaságában, mint Amarillo Slim (Thomas Austin Preston). A hőskort Doyle Brunson-éra követte, aki azon kevés játékos közé tartozik, aki a főversenyen duplázni tudott.
A hetvenes években járunk még, a játékosok száma pedig a százat sem érte el sőt, amikorra Johnny Chan is kétszeres bajnoknak mondhatta magát 1988-ban már a 167 fős mezőny is soha nem látott rekordnak számított.
A kilencvenes évek inkább stagnálást, mint fejlődést hozott, bár a győztesnek járó nyeremény elérte az egymillió dolláros összeget. A 21. században azonban példátlan változások indultak meg, olyanok, amelyek magának a pókernek a jellegéből fakadnak.
A forradalom 2003-ban alig egy hét alatt zajlott le. Az ekkor már tért hódító Internet és a kvalifikációs versenyek révén új terek nyíltak meg. Chris Moneymaker egy 39 dolláros szatellit torna révén bejutott a főversenyre, ahonnan 2,5 (!) millióval távozott.
Az amerikai egyszerű amatőrként nevezett, különösen tehetősnek sem kellett lennie, vett egy jó adag tehetséget, meghintette egy kis szerencsével és a világ tetején találta magát. Diadalára felkapta a fejét a világ, egy csapásra híres lett, hétköznapi emberek milliói csettintettek: „Ami sikerült neki miért ne valósíthatnám meg én is, elvégre egy egyszerű amatőrről van szó” – gondolták.
Moneymaker győzelme évében 839-en, egy évre rá 2576-an, 2006-ban pedig 8,773-an próbáltak szerencsét a WSOP főversenyén! A számok magukért beszélnek, áramlott a tömeg a kaszinók felé, új iparág született.
Sorra alakultak az online pókertermek, – amelyek azon túl, hogy olcsó bejutási lehetőséget kínáltak az egyébként borsos, tízezer dolláros nevezési díjú versenyre, illetve a gombaszerűen növekvő számos egyéb tornára – rendelkeztek még egy nagy előnnyel.
Nem kellett repülőre, autóba, vagy akár biciklire ülni ahhoz, hogy a legnagyobb világsztárokkal nézzen szembe az egyszerű földi halandó. Elegendő volt helyet foglalni a kényelmes karosszékben és a számítógép előtt ülve játékosok ezreivel mérhette össze erejét bárki a virtuális valóságban.
A klasszikus profi játékosok (Phil Hellmuth, Johnny Chan, Dan Harrington) olyan dömpinggel néztek szembe, amelyre talán soha nem gondoltak. Ráadásul azok, akik azt gondolták, az online játékosok beilleszkedése időigényes feladat, hamar döbbenten tapasztalták, a tejfölös szájú ifjoncok sorra hódítják el azokat a trófeákat, amelyekt korábban még a kezükben tartottak.
Az eredmény, egy teljesen új világ, ahol az indulók számából eredően is, szerencse nélkül képtelenség feljutni a csúcsra, 2003 óta profi játékos nem is tudott győzelmet ünnepelni a WSOP főversenyén. Nem veszett el a tehetség és az adottságok értéke, egyszerűen a pókerben a legrosszabb lapkombináció is reális esélyeket kínál, bármikor fordulhat a kocka.
Az amatőr forradalom a póker szükséges velejárója volt. Amarillo Slim mondatai mindent elárulnak mindarról, amiről ez a játék szól, valószínű Chris Moneymaker is gyakran elmormolta mindezt híres győzelme során: „Senki sem lehet mindig győztes, aki pedig annak vallja magát, az vagy hazudik, vagy nem pókerezik. Legyél bárki is, minden egyes leosztás előtt egyenlő esélyed van a kassza begyűjtésére!”
