A várakozásoktól eltérően a vasárnapi előmérkőzés, a szerb-horvát összecsapás első harmada nem hozott öldöklő küzdelmet. Pedig hasonló leosztás minden sportágban presztízscsata, jégkorongban aztán különösen nem kell a szomszédba menni egy kis keménykedésért.
Mindettől azonban mentes volt az első húsz perc… Amely azonban még így is hozott hét kiállítást és egy súlyosnak tűnő sérülést. A horvát Marko Tadicot egy kisbüntetést érő ütközés után a rolbának fenntartott kijáraton hordágyon kellett kivinniük a mentősöknek. Később kaptunk információt róla: lábsérülése nem olyan súlyos, mint elsőre tűnt, talán nincs is törése. Peches ütközés volt: a palánkra lökést követően lába hátrafeszült, amelyre ráesett a szerb vétkes.
A játékrész közepén Tomislav Grozaj trükkös gólt szerzett: a szerb kapu mögé bekorcsolyázó Miro Smerdelj készítette le a korongot oda, ahonnan jött, az érkező társ pedig a túloldalra összpontosító ellen között közelről a hálóba passzolt.
A felvonásban a szerbek próbálták eltűntetni a két csapat között meglévő osztálykülönbséget. Ez azonban csak annyira sikerült, hogy gyakoribb vendégek voltak a horvát harmadban, mint a rivális az övékben. Mezőnyfölényük helyzetekben már nem mutatkozott meg, így a tempósabb horvátok biztosan és megérdemelten őrizték előnyüket.
Amely a második harmad elején 32 másodperc elteltével megduplázódott: akkor az ellenünk is eredményes Oliver Ciganovic köszönt be Vanja Belicnek.
A szerbek viszont nem szegték kedvüket, mentek előre és tették a dolgukat becsülettel. Ennek eredményeként szinte négy percet játszhattak emberelőnyben – na jó, ebben azért volt egy kis „emberkedés” is –, amelyből már csak egy másodperc volt hátra, amikor szó szerint begyötörték a Fedor Aranicskiről lecsorgó korongot.
Örömük és egygólosra csökkent hátrányuk nem tartott soká: postafordultával volt eredményes a Berlinben légióskodó Ciganovic, majd a hajrában szép egyéni megmozdulás végén Marko Lovrencic növelte a két gárda közötti különbséget.
A harmadik felvonásban mindkét oldalon akadtak helyzetek, ám a horvátok lényegesen közelebb álltak a gólszerzéshez, mint a szerbek. Utóbbiak kapusa, Aranicski azonban kiváló napot fogott ki. Így egyre inkább fáradó társai jobb híján látványosan kesztyűt dobtak a horvátok felé, ők viszont azt nem vették fel: a kemény, olykor már talán durva ütközések után elmaradt a megtorlás. Idő után a szerbek is belátták: a horvátok nem partnerek.
A hajrá előtt a fórba került horvátok a bedobás után négy másodperccel gólra váltották előnyüket, beállítva ezzel a végeredményt és a négygólos különbséget.
A magyar közönség az előző napokhoz képest szép számban képviseltette magát már az előmeccsen is - hiába no, a szerb és a horvát gárda feszült egymásnak -, de talán még hangulatosabb lehetett volna a nézőtér, ha a többség nem akad el rögtön a bejárat és a küzdőtér közötti első és nehezen vehető akadályt jelentő büfék előtt...
A lelátón jelenlévő inkább sport-, mint sörbarátok ütemes tapssal köszöntek el a jégen lévő két csapattól, jelzés- és üzenetértékű lehetne ez úgy Zágrábba, mint Belgrádba. Vajon ott hogyan működne ez a gyakorlatban? Elképzelhető lenne-e hasonló a magyar csapat esetében?
