"Üdvözlünk a jégkorong országban", szólt a svájci rendezésű világesemény hivatalos szlogenje. Bár a sportág kitalálói és tanító a kanadaiak, azért a svájciak nem minden alapot nélkülözve tartják magukat a legfanatikusabb jégkorong szurkolóknak. Az országban roppant népszerű a jégkorong, az alpesi táj ugye már eleve magában hordozza ennek a lehetőségét, és hiába nem fér oda a nemzeti csapat a roppant szűk sportági elitbe, szurkolásban világbajnoknak tartják magukat. Ezen elképzelésük egészen addig kitartott, amíg a magyar válogatott hetven éves szünet után ki nem harcolta az A-csoportos tagságot. Bár csapatunknak nem sikerült megragadnia az élvonalban, tisztes helytállása inkább csak itthon, határainkon belül, illetve közvetlen közelében marad emlékezetes és elismerésre méltó, a világot nem igen rázta meg, azért szurkolóink mély nyomokat hagytak mindenkiben.
A zürichi csarnok szpíkere, vagy éppen a Nemzetközi Jégkorong-szövetség (IIHF) illetékesei nem győzték dicsérettel és elismerő méltó szavakkal. A nem magyar szurkolók, ha csak tehették, csarnokon belül vagy éppen kívül a mi drukkereink közelében voltak, keresték a társaságukat, hogy egy kis életérzés megcsapja őket.
Szerencsére nem úgy, mint a nyitányon, amikor a jégkorongsportban szokatlan módon kisebb ökölcsatára került sor: nem a játékosok között a palánkon belül, hiszen az benne van a sportágban, hanem a drukkerek között a csarnokon kívül. Ennyi, illetve két petárda az, ami a nyitányon érdemeinket kisebbítette, szerencsére gyorsan túllépett rajta a világ, onnantól kezdve viszont diadalút volt a magyar tábor minden megmozdulása.
Csapatunk mind a hat találkozóját elveszítette, ám a szurkolók mind a hatszor elénekelték a játékosok számára a magyar Himnuszt. Hivatalosan ugye a nemzeti himnuszt minden a győztes gárda tiszteletére játsszák le, ám mi ezen a szinten, ennyi kínlódásos év és erőn felüli sportági bravúr után minden mérkőzésen győztesnek számítottunk. Erkölcsinek mindenképpen. Sportban úgy mondják: mi ott akkor is győztünk, hogyha kikaptunk. Márpedig kikaptunk. Hatszor. Csak kanadai válogatott kilencszer köszönt be. A tábor azonban nem mozdult a helyéről és egy órát át éljenzett a vesztes, jégbe döngölt fél játékosainak, amíg ők a szállodába menet nem sokkal éjfél előtt visszajöttek megköszönni a bíztatást.
$$jatekos$$
Hasonlóan megható és emberi sportpillanat volt, amikor a dánok elleni 5-1-es vereség után, amely utolsó zürichi összecsapása volt a mieinknek, a magyar csapat tagjai a kloteni jégcsarnok melletti sörsátorba mentek ki és köszönték meg a kitartást annak a másfél-kétszáz szurkolónak, aki ott múlatta az időt. Azzal a találkozóval végleg elszálltak bent maradási esélyeink, ám amíg a sörsátorba még a vereségtől és kieséstől kissé csalódott magyar játékosok mentek be, addig onnan a nagy szeretetet érezve mosolygós, örömittas korongosokat láthattunk kijönni.
„Ez nem igaz” – mondták csillogó szemmel a buszukhoz igyekvő játékosaink, akik sokkal többet képtelenek voltak kierőltetni magukból. Nem szép dolog kibeszélni másokat, de annyi kitérőt engedjünk meg, hogy a magyarok korongosokkal készített interjúk, vagy csak a négyszemközti beszélgetések során az első és az utolsó mondatok mindig a magyar szurkolók okozta meglepetése volt, a kettő között pedig arról folyta a diskurzus többnyire, elképesztő, mennyien és milyen módon szurkolnak a mieinknek. Amit tegyünk hozzá gyorsan, még a kanadaiak is irigyeltek tőlünk és bizony a svájciak is elismerték: lelátón velük egyenrangú teljesítményre vagyunk képesek.
És ha már az örömittas szóösszetételnél tartunk, néhány gondolat utóbbiról. A magyarok bizony ebben a műfajban is tartották a lépést a sportági nagyhatalmakkal, csehekkel, finnekkel, szlovákokkal, valamint azzal a néhány dánnal, akik elkísérték övéiket. Magyar mezben feszítő drukkerekkel Zürich belvárosában bármikor lehetett találkozni – kivéve persze a mérkőzések időpontjában –, de a közlekedési eszközök is tőlünk voltak visszhangosak.
Sokan anyagi erőforrásaikon felül vállalva mentek ki Svájcba, akár egy mérkőzésre is, akadt köztük, aki a gazdasági válság hatására immár munkanélküliként. Néhányan az utolsó napokban saját bevallásuk szerint is „csöveztek”, étrendjük napi egy szál sült virsliből állt, és miután söradagjukat már az első napokban megitták, annak csak egyre halványuló emlékei tartottak ki a folytatásra.
A csapat, az A-csoportos világ azonban immár velünk minden anyagi és egyéb áldozatot megért. „Visszajövünk, visszajövünk” – ujjongott a tábor az alsóházi vereségek után, a válogatott játékosok, már azok, akik a folytatásban is ott lesznek, minden bizonnyal újabb erőre kapva vágnak neki ilyen háttért maguk mögött tudva a jövő évi felkészülésnek, majd a szezont záró másodosztályú világbajnokságnak.
Szerdán amúgy természetesen folytatódtak a küzdelmek, hiszen a „nagyok” már a negyeddöntőkben voltak érdekeltek. Elsőként hatalmas küzdelemben az oroszok léptek a legjobb négy közé, miután kétszer is kiegyenlítettek a meglepően összeszedett és semmivel sem rosszabb fehéroroszok ellen. A vége 4-3 lett a címvédőnek, este pedig az amerikaiak verték a finneket, és a győzelemből oroszlánrészt vállalt Robert Esche kapus, aki 47 lövést hárított.
- Oroszország - Fehéroroszország 4-3 (0-0, 3-3, 1-0)
- Egyesült Államok - Finnország 3-2 (0-1, 3-0, 0-1)
