Mikor a németek 22-0-ra vertek minket...

Fura adatokat látunk, ha a kézilabda olimpiai históriáját böngésszük. 1936-ban volt először műsoron a sportág, de a második fellépésre 36 évet várni kellett. Ehhez két dolgot érdemes tudni: egyrészt azt, hogy ’40-ben és ’44-ben a világháború miatt nem is rendeztek olimpiát, másrészt, hogy a kézilabda pont ebben az időben esett át gyökeres változáson: a nagypályás változat leszűkült a mai formára, 22, focipályán futkározó játékosból 7-7 kézilabdázó pörgősebb, csarnokbéli csatája lett. Az 1936-os olimpiai bemutatkozás után volt csak az első világbajnokság, s 1938 és ’66 között mindkét fajtából, mindkét nemnek rendeztek vb-ket, majd a nagypályás változat kikopott (hazánkban 1959. november 15-én játszottak utoljára focipályán), s maradt a skandinávok által favorizált, ma is ismert módi. (A nagypályás kézilabdát a németek a saját, a 19. század végétől eredeztethető találmányuknak mondják, eredetileg arra használták, hogy a labdarúgókat fitten tartsák, s változatos edzéseket végezhessenek a nyári hónapokban is. Az sem véletlen, hogy az általuk rendezett berlini olimpián mutatkozott be a sportág, s a két évvel későbbi vb-nek is ők voltak a házigazdái. A Nemzetközi Kézilabda Szövetséget (IHF) 1946-ban viszont már Dániában alapították, számos európai ország részvételével, de a németek nélkül.)

Ugyan 1952-ben, a Helsinkiben rendezett olimpián újra volt kézilabda, de csak demonstrációs sportágként, azaz nem a hivatalos program részeként lehetett jelen. S bár a kispályás változat fokozatosan átvette a „nagytestvér” helyét, a tényleges olimpiai visszatérésre 1972-ig várni kellett. Ennek az is oka volt, hogy a kézilabdát túlságosan európai sportnak bélyegezték (bizonyos szempontból ma is az), csak az 1967-es, sorrendben hatodik világbajnokságon volt kontinensen kívüli résztvevő, Japán személyében. 1950-ben még csak 21 tagja volt az IHF-nek, 1972-re viszont 54-re duzzadt ez a szám, köztük ekkor már ázsiai és afrikai országokkal is. A NOB 1965-ben tartott ülésén már eldöntötték, hogy bővítik a sportágak körét, kézilabda is a kiszemeltek közé emelkedett, majd hamarosan hivatalosan is felvették az 1972. évi programra. Igaz, elsőre csak a férfiak küzdelmét, a hölgyek debütálására Montrealig várni kellett.

Ilyen emlékérmet kaptak a magyar kézilabdázók (Rákosi Ferenc családi gyűjteményéből)

No de ne szaladjunk ennyire előre, elvégre ez az írás a berlini játékok eseményeit hivatott feldolgozni. Igaz, miután a tíz meghívott közül a dánok, a hollandok, a lengyelek és a svédek visszamondták a részvételt, sok kérdés nem volt a győztes kilétét illetően, egyértelműen a németek lettek az esélyesek. 86-13-os gólaránnyal tönkre is verték a hatcsapatos mezőnyt, legszorosabb mérkőzésüket az osztrákok elleni, döntőnek beillő találkozón játszották, amikor a berlini olimpiai stadionban százezer néző előtt 10-6-ra nyertek. Volt olyan meccsük is, amikor még gólt sem kaptak: 22-0-ra győztek…

A magyar csapat ellen. Merthogy a mieink is ott voltak, s az amerikaiak elleni egy szem győzelemmel (7-2) a negyedik helyen zártak. (A mezőnyt két hármas csoportba sorolták, az első kettő jutott tovább a döntőbe, ahol körmérkőzések után alakult ki a végső sorrend. A mieink a nullgólos meccset még a csoportban játszották, a házigazdák elleni újbóli találkozón már 19-6 lett az eredmény, a döntő másik két mérkőzésén Ausztriától 11-7-re, Svájctól 10-5-re kaptunk ki.) A magyar válogatott az Elektromos MSE és az UTE játékosaira épült, a váciakat hárman, a MAFC-ot egy kézilabdázó képviselte. Csapatunk legeredményesebb tagja a sportág honi úttörője, Cséfay Sándor volt – ő hozta haza a sportágat az 1927-es prágai munkásolimpiáról.

Olimpiai sorozatunk célja, hogy ne szimplán az eredményeket ismertessük, hanem minden részben megszólaltassunk egy-egy főszereplőt, aki személyes élményeiről is mesélni tud. Az 1936-os csapat tagjai közül azonban már senki sem él, ám az írás mégsem marad idézőjelek nélkül. Az akkori magyar gárda játékosainak gyermekei közül Fodor Miklós és Rákosi Ferenc fiait találtuk meg, akik maguk is kézilabdáztak, s örömmel emlékeztek vissza arra, hogy édesapjuk mit mesélt gyerekkorukban a berlini olimpiáról.

Rákosi Ferenc az olimpiai formaruhában – ilyen kalapja lett Jesse Owensnek is

A csapatkapitány fia, Fodor Miklós megkeresésünkkor többször hangsúlyozta, édesapjáék igazi amatőrök voltak, a szó szoros értelmében játéknak fogták fel a kézilabdát. „Nagyon vagány fickók voltak, mesélte, hogy az olimpiai faluban reggelente ünnepélyes zászlófelvonás, esténként pedig zászlólevonás volt, de az egyikből kisebb balhé lett, mivel egyik este ilyenkor éppen alsógatyában ultiztak. Mikor szóltak nekik, hogy jelenésük van, ebben a szerelésben rohantak a zászlólevonáshoz.” A játékra áttérve, egyik legnagyobb élménye az volt, hogy Ausztria elleni 11-7-es vereség alkalmával a berlini olimpiai stadion közönsége előtt négy gólt szerzett, ám ennél jóval büszkébb volt arra, amit hazahozott. „A magyar válogatottaknak árvalányhajas fehér filckalapjuk volt, az amerikaiaknak pedig zsiráf mintás, s édesapám elcserélte az övét Jesse Owens-szel. Sokáig féltve őrizte az olimpia sztárjának relikviáját, ám a második világháború során sajnos elveszett” – meséli fia, aki három éve még Taksony edzője volt, amely csapatot az NB II bronzérméig hozta fel. Az akkori idők kézilabdájáról megjegyzete, hogy sokan azért választották ezt a foci helyett, mert a cipők túl drágák voltak, s a kézilabda során nem rúgták szét őket. Elmondta azt is, hogy a nagypályás változat kezdetben még a labdarúgó szövetség égisze alá tartozott, s a focimeccsek előtt játszottak bemutató összecsapásokat.

Ifjabb Rákosi Ferenc, aki a Ferencvárosban és több NBII-es csapatban is játszott, azzal nyitott, hogy a sportág akkoriban még gyerekcipőn járt hazánkban, az olimpián résztvevő országoknak többnyire előnyük volt velünk szemben, de egyúttal meg is jegyzeték: a magyar csapatra szép jövő vár. „Apám Berlinben még csak 26 éves volt, ’41-ben az év játékosává választották, egyre jobbak lettek, s ezért is volt tragédia, hogy két olimpia kimaradt. Kérdeztem tőle annak idején, hogy mit éreztek abból, hogy állítólag a berlini olimpiát Hitler propaganda célokra használta fel, de azt felelte, nekik ebből semmi nem tűnt fel, ők csak a játékra koncentráltak.” Sőt a légkör, kifejezetten barátságos volt, akkoriban megesett, hogy a rivális csapatok tagjai este tábortűz köré ültek, s együtt énekelgettek.

Az újabb „tábortüzezésre” aztán 36 évet várni kellett, hogy egy másik német városban, Münchenben ismét fellobbanhasson a kézilabdaolimpia lángja.

Radványi Benedek

http://olimposztori.blog.nepsport.hu/

https://www.facebook.com/olimposztori