A horvátok nagyon tudnak valamit, amit mi, magyarok még csak nem is sejtünk. A harmadik középdöntős játéknapon sem tudtam betelni a csordultig telt Arena Zagreb látványával. Mifelénk élményszámba megy, ha ennyi sportrajongó összecsődül egy helyen.
A futballmeccseken már régen nincs táblás ház, a többi csapatsport pedig létesítmény híján nem vonz ekkora tömeget. Arról nem is beszélve, hogy ez a tizenötezer, piros-fehér-kék mezzel, sállal, zászlóval, kalappal, kereplővel, dudával felszerelt horvát bármit megtenne azért, hogy világbajnoki aranyérmet akasszanak a kedvencek nyakába február elsején, vasárnap.
Ha nálunk valamilyen csoda folytán tizenötezren lennének egy kézilabdameccsen, akkor abból tizenháromezer-ötszázan nem vetemednének többre egy-egy protokolláris tapsikolásnál, és legfeljebb ezerötszázan űznék-hajtanák mindvégig a játékosokat. Itt egészen másról van szó.
Zágrábban még az anyák és lányaik is teli torokból üvöltik, hogy „U boj, u boj, za narod svoj!”, vagyis „Harcoljatok, harcoljatok a nemzetért!”. Nemcsak az apák és fiaiak. Egy horvát újságírótól megtudtuk, hogy ez egy XVI. századi horvát dal, annak idején ezzel spannolták fel a katonákat a törökök elleni csatára.
Az „U boj, u boj” kedd este nem a törökök, hanem a franciák elleni ütközetre készítette fel a világbajnoki aranyra áhítozó horvát kézilabdázókat. Az első félidőben 2009 világbajnoka (?) a játék minden elemében felülmúlta 2008 olimpiai bajnokát, 11-7-re vezettek harmincpercnyi játék után a vendéglátók.
A horvátoknál kuna helyett sok-sok gólt tett a közös kasszába Blazenko Lackovic és Igor Vori, ketten hetet vállaltak a tizenegyből az első félidőben. A második játékrész sem a franciákról szólt, negyven perc alatt mindössze tizet lőttek a pekingi bajnokok.
A vége 22-19 lett a horvátoknak, a népmese tehát tovább folytatódik. Pedig a vébé kirakatemberét, a házigazdák vezérét, Ivano Balicot sérülése miatt nem is nevezte erre a találkozóra Lino Cervar szövetségi kapitány.
