Telefonbetyárkodás után olimpiai bronz

A magyar női kézilabda legsikeresebb korszaka kezdődött a kilencvenes évek végén: az 1995-ös magyar-osztrák közös rendezésű világbajnokságon ezüstérmet szereztek a mieink, s így az atlantai olimpiára is éremesélyesként mentek Mátéfi Eszterék. A csapatot Laurencz László vezette, sajátos stílusban, de kétségkívül eredményesen.

„Laci bácsi azt mondta, hogy a tatai edzőtáborban készülő többi sportoló elvonhatja a figyelmünket, így elszigetelve a világtól, a somogyi Marcaliba költöztünk. Salakos pályán edzettünk, kollégiumi szobákban laktunk, a maiak nem is hinnék el, mik voltak. Kicsit gyerekként kezelt minket, este 10-kor le kellett adnunk a mobiltelefonokat, hogy megfelelően kipihenjük magunkat. Igaz, reggel hatkor már keltünk is, hogy az időeltolódás ne okozzon majd gondot” – emlékszik vissza az ezúttal beszélgetőpartnernek választott Kökény Bea.

„Az már az olimpia alatt történt, hogy néhányan este 11-kor tévén nézték Csollány Szilveszter szereplését, s mikor Laci bácsi ezt megtudta, ki akarta vinni a készüléket a szobából. A délelőtti meccsek után délutáni csendes pihenőt rendelt el, ma már körberöhögnék az edzőt ilyenért, komoly feszültségek voltak, de a közös ellenség összehozta a csapatot. Ma már bánom, de én az olimpia utáni Eb-szereplést le is mondtam, megsértődtem a negatív kritikájára. 16 év eltelt azóta, tisztáztuk a dolgot, én nem haragszom már rá.”

Na de nézzük, mi történt az olimpiai kézilabdapályán! A nyolc csapatot két négyes csoportba sorolták, a mieink a Dániától elszenvedett vereség mellett a két sima győzelemmel mentek tovább, így jöhetett a Dél-Korea elleni elődöntő. „A mérkőzés első felében bejött a csarnokba egy birkózó, ránézett az eredményjelzőre, s azt hitte, elromlott: 11-0 állt rajta. 39-25-re kaptunk ki, s bár 14 gól nem volt a két csapat között, játszhattunk volna másnap délig is, akkor sem sikerült volna fordítanunk.”

A nagy különbségű vereség hatalmas pofon volt, a két nappal későbbi bronzmérkőzésre azonban fel kellett szívni magát a csapatnak. „Másnap reggel hatalmas fejmosást kaptunk Laci bácsitól, azt mondta, szégyent hoztunk az egész országra, és azt a szeretetet, amit a hazai világbajnokságon kiharcoltunk, most elveszítettük. Kijelentette, hogy ma azt csinálunk, amit akarunk, volt, aki edzeni ment, más sétálni, s mivel mi addig gyakorlatilag be voltunk zárva a szállásra, néhányan elmentünk vásárolni. Kicsit megnyugodtak a női lelkek, hogy végre shoppingolhatunk egy kicsit…” Így kell készülni egy olimpiai bronzmérkőzésre!

Ám ez a találkozó sem indult fényesen: a félidőben 9-7-re vezettek a norvégok. „A holland bírók nem igazán szerettek minket, de a szünetben Sinka László kicsit odahatott a játékvezetőkre, s a második félidőben már nem is lejtett annyira a pálya. Összeszedtük magunkat, nagyon akartuk azt az érmet, pont azt megelőzően láttuk, ahogy a férfi vízilabdázók hasonló helyzetben kikaptak, s tudtuk, mi a különbség a bronz és a negyedik hely között” – foglalta össze a 20-18-as magyar sikerrel zárult mérkőzés történéseit Kökény Bea, aki három gólt lőtt aznap.

A csapat irányítója a kézilabdán túli eseményekre is örömmel emlékezett vissza. „Köztudott a legnagyobb trükközők a magyarok, s ez itt akkor jött elő, amikor mások versenyeire el akartunk menni. Az akkreditációs kártyája az azon látható szimbólum alapján mindenkinek a saját sportágának versenyeire engedett belépést, de néhány fejesnek volt úgynevezett végtelenített jele. Ezek aztán megszaporodtak, rengetegen rámásolták a sajátunkra, s így sikerült bejutni mindenhova.” Ennél egy fokkal nagyobb csalás volt, amit a svédek kárára követtek el. „Az egész telefonrendszer zárolt volt, de megszerezte valaki az alattunk levő szinten lakó svédek kódját, s ezzel telefonáltunk haza minden este. Igaz, ehhez sorba is kellett állni, sokan voltunk egy telefonra, de a svéd olimpiai bizottságnál biztos csodálkoztak a számla láttán, hogy mennyi sportolójuknak van rokona Budapesten…”

Jelenet a női döntőről

A női tornát egyébként Dánia nyerte, hosszabbítás után verték a koreaiakat. (A férfiaknál a horvátok úgy nyertek 27-26-ra, hogy a svédek félidőben még 16-11-re vezettek.) Kökény Bea szerint – akinek Atlantából az is szép emlék, hogy itt ismerkedett meg későbbi férjével, a vívóként még Londonban is induló Imre Gézával – az 1996-ban szerzett bronzérem hatalmas siker, a koreai és a dán csapat egyértelműen erősebb volt a magyarnál.

Hogy ez négy évvel később is így volt-e, arra sorozatunk következő részében keressük a választ.

Radványi Benedek

http://olimposztori.blog.nepsport.hu/

https://www.facebook.com/olimposztori