- Mi fáj jobban? A sérült bokád vagy a Hertha őszi szereplése?
- A bokám most jobban foglalkoztat, a sérülésem miatt ugyanis már hosszú hetek óta borzasztó fájdalmak kínoznak, és az is megerőltetést jelent, hogy lábtengózzam a gyerkőcökkel – panaszkodott honlapunknak Dárdai Pál. – A rehabilitáció nagyon lassan halad, és mivel szerdán még kezelésen vettem részt, ezért alighogy hazaérkezik a család Magyarországra, már ülhetünk is le a karácsonyi asztalhoz. Azt némileg sérelmezem, hogy a disznótorról lemaradtunk, de a derék jószág így sem úszta meg a rá váró kínokat.
- Mostanában Hertha-szurkolónak lenni sem öröm. Az őszi hat pont és utolsó hely nem megszokott arrafelé.
- A szezon első felére nagyon nem lehetünk büszkék. Azt már korábban sejteni lehetett, hogy nem rólunk fog szólni ez az idény, de ha nehéz helyzetben is vagyunk, nem szabad feladni: ha elkapjuk a fonalat januárban, és az első három meccsből (Hannover, Mönchengladbach, Bochum) kettőt hozunk, az nagyon sokat jelenthet a csapatnak.
- A jelenlegi játékos- és adósságállomány ad bármiféle bizakodásra okot?
- Három komoly igazolást már most is fel tudunk mutatni, ráadásul mind posztra érkeztek, kellően megerősítve a védelem közepét (Roman Hubník), a középpálya bal oldalát (Levan Kobiasvili) és a csatárposztot (Teofanisz Gekasz). A lehetőségeinkhez képest kiválóan „halásztunk”, ez elegendő lehet a bennmaradáshoz.
- Az októberi edzőváltás segített bármit is a csapaton?
- Friedhelm Funkel személyében egy rendkívül tapasztalt, nagy tudású szakember váltotta Lucien Favre-ot, de a kezdeti lendület hamar alábbhagyott. A tabellán elfoglalt helyezésünk mit sem változott, érdemi előrelépést vele sem tudtunk elérni – egyelőre.
- Nem lenne érdemes beáldozni az Európa-ligát a Bundesliga-tagság megőrzéséért?
- Szakmai és pénzügyi okokból sem mindegy, meddig jutunk az El-ben. Az adósságállományunk miatt minden euróra szükségünk van, ezért a Benfica ellen sem lehet más a cél, mint a továbbjutás. Azt követően pedig – ha úgy alakul – Juhász Roland csapatát, az Anderlechtet is le szeretnénk győzni. Nincs mese, amelyik fronton állunk, ott kell bizonyítanunk – aztán meglátjuk, mi sül ki belőle.
- Ha tavasszal kiesik a csapat, az mennyiben befolyásolja a döntésedet a folytatásról? Min múlik, mennyit húzol még rá, ha ráhúzol egyáltalán a berlini tizenhárom évre?
- Sok mindentől, elsősorban a bokámtól függ, attól viszont semmiképpen, hogy jövőre melyik osztályban játszunk. Az edzői papírjaimat ettől teljesen függetlenül minél előbb meg szeretném szerezni, és a Hertha partner is ebben. Egyelőre azonban futballista vagyok, nem pedig edző.
- De mégis meddig? Harminchárom évesen már nagyjából be lehet lőni, mennyi az annyi.
- A fizikumommal semmi baj nincs, sőt! Nyáron olyan értékeket produkáltam a különböző teszteken, hogy a klubnál el sem akarták hinni: a vérvizsgálattól a futóedzésig mindenhol a legjobbak között teljesítettem, vagy egyenesen én voltam a legjobb – ezen semmi sem múlik majd, ha dönteni kell a hogyan továbbról. Csak a bokám lenne már egészséges!
- A válogatott őszi, csalódást keltő eredményeit már sikerült megemésztened?
- Már eleve a kérdésfeltevéssel baj van. Óriási marhaságot mondasz, de sajnos ez a jellemző a magyar újságíró-társadalomra. Mégis miért lenne csalódás a selejtezős szereplés? Míg a svéd és a portugál játékosok a legerősebb bajnokságokban játszanak, és hétről hétre a Bajnokok Ligájában lépnek pályára, addig mi sehol sem vagyunk.
- Nem is elsősorban az eredmény volt csalódás, hanem az, hogy a szeptemberi meccseken szinte kapura sem lőtt a magyar válogatott. A Málta és az Albánia elleni korábbi kötelező győzelmek után érthető, hogy felfokozott volt a várakozás, ehhez képest az látszott a csapaton, mintha már a kis különbségű vereséggel is beérné.
- Még egyszer mondom: ebből a játékosanyagból ennyire futja. Nincsen egyetlen Európa-klasszisunk sem, nézhetnénk bármelyik posztot. Futógyorsaságban meg sem közelítjük a nemzetközi élmezőnyt, de ehhez tényleg az kellene, hogy igazán jegyzett csapatokban szerepeljenek a magyar játékosok hétről hétre. Amíg ez nincs meg, addig ne is várjunk csodát. Tudom, lehetne kivételeket mondani, mondjuk a vb-re kijutott szlovénokat, de hosszú távon ezzel a kerettel semmi esélyünk.
- A Debrecen BL-szereplése semmiről sem árulkodik?
- Ez önmagában nagyon, de nagyon kevés. Pofozógép volt a csoportkörben, annyi gólt kapott, hogy azt már számolni is alig lehetett. Egyébként nem árt megnézni, milyen sorsolással jutott el a főtáblára. A Levszki Szófia az Európa-ligában egyetlen meccset nyert meg, ráadásul az utolsót, amely már nem osztott, nem szorzott: ilyen csapatot kiverni nem világra szóló dicsőség. Az U20-as válogatott előtt viszont le a kalappal, nem akármi, amit elért. Inkább erről kellene írni, nem pedig folyton folyvást a bundabotrányon csámcsogni.
- Úgy hiszem, valamennyi magyar médium kiemelten foglalkozott az U20-asok hatalmas sikerével. De javíts ki, ha tévedek!
- A magyar sajtónak jókora felelőssége van abban, hogy ott tart a magyar futball, ahol. Míg Németországban egy-két cikkel elintézik a fogadási botrányt, addig odahaza a csapból is az folyik. De ugyanez érvényes az A-válogatott őszi vb-selejtezőire. Rengeteg sportújságíró rosszindulatú, vagy csak egyszerűen nem ért a szakmájához, ami a szurkolók viselkedésére, felfogására komoly befolyással bír. A médiának inkább segítenie kellene a magyar labdarúgást, nem pedig hátráltatni: ebben még sokat kellene tanulni.
- Miért, mégis mit kellene írni a svédek és a portugálok elleni hazai meccsről? Hiszen sok esetben maguk a magyar játékosok nyilatkozták, hogy egyszerűen nem tudják megmagyarázni, miért vétettek olyan hibákat, amelyeket egyébként szökőévente egyszer követnek el.
- Ebben a sorozatban egész egyszerűen nem volt több. A képességeink behatároltak, aminek tükrében nem kis fegyvertény a tizenhat pont. Nem állítom, hogy ez volt álmaink netovábbja, de: aki nem látja be, hogy tőlünk ennyi telik, sőt még ostorozza is a csapatot és kelti a feszültséget, az nem ért a futballhoz. Ha az adott illető nem mellesleg újságíró, akkor csak azt tudom javasolni, váltson szakmát.
