„El Clásico del siglo”, azaz „az évszázad Clásicója” – ekképp harangozták be a spanyol lapok a vasárnap esti Barcelona-Real Madrid szuperderbit, amelyet olyan hisztéria övezett, hogy azt szinte épp ésszel fel sem lehet fogni. Még a hatalmas rangadókhoz szokott katalánok is felszisszentek, ez még őket is váratlanul érte. A világ minden tájáról érkeztek futballszurkolók, csak hogy életükben legalább egyszer saját szemükkel lássák ezt a pompát, ezt a csillogást, aminek bizony borsos ára van.
De hogy pontosan mennyi az annyi? Mivel jegy nélkül érkeztem a haverommal, Petyával a tett helyszínére, első utunk Barcelonában a Nou Camphoz vezetett, hogy megnézzük, vajon hogyan zajlik az élet a feketepiacon a nagy meccs előtt. Hát zajlik! Árusok voltak szép számmal, de amint meghallottuk az árakat, a világ egy picit elsötétült előttünk: ezer eurót akartak kisajtolni belőlünk a belépőkért! Még mielőtt valaki azt hinné, kettőért, az nagyot téved: egyetlen nyomorult papírfecniért! Ekkor azt hittük, másnap marad a kivetítő, addig azonban, ha már Európa legnagyobb futballstadionjánál ácsorogtunk, beneveztünk egy stadiontúrára.
Utunkat Kubala László (vagy ahogy a helyiek nevezik, Ladislau Kubala) a stadion bejárata előtt ékeskedő szobránál kezdtük. A fedezetről a klub múzeumában is számos képpel, mezzel, írással megemlékeznek, kicsit méltánytalannak is tartom, hogy Puskás Ferenchez képest mennyivel kisebb megbecsülésnek és ismertségnek örvend hazánkban a valaha volt egyik legnagyobb magyar futballista. De ez inkább csak egy zárójeles megjegyzés.
 |
|
| Kubala-szobor a Nou Camp előtt | |
 |
|
| Kubala emlékét a mai napig hatalmas tisztelet övezi Barcelonában | |
Ezt követőn bejártuk a Nou Camp valamennyi, az érdeklődők elé tárt szegletét. Az öltözőfolyosón mindjárt meg is akadt valamin a szemünk, mégpedig egy apró kápolnán. Egészen hihetetlen: kápolna az öltözőfolyosó oldalában?! Nem egy, de nem is kettő számottevő stadionban jártam már, de ez nekem is újdonság volt, így egy rövid ima erejéig ki is próbáltam, „mit tud”.
 |
|
| Még ilyet: kápolna az öltözőfolyosón! | |
 |
|
| A Nou Camp belülről - még üresen | |
Újult (szellemi) erővel a kispadok, majd a VIP-boxok felé vettem az irányt, ahol néhány percre lehuppantam egy székbe, mit székbe, fotelbe, amelynek kényelmét könnyen elképzelhető, hogy vasárnap már Joan Laporta élvezte. Egy picit én is „királynak” érezhettem magam, hogy aztán frissen, kipihenten betérjek oda, ahol Cristiano Ronaldo, Kaká vagy éppen Iker Casillas készült a Clásicóra. Rutinos stadionlátogatókat nem éri váratlanul, hogy a vendégcsapat öltözője mindenféle luxust nélkülöz. Még arra sem vennék mérget, hogy mezítláb végigsétálnék a kövön. A padok az egykori általános iskolám tornatermére emlékeztetettek, de a zuhanyzók is messze voltak attól, mint amelyben a Galaktikusok tusolnak le nap mint nap.
 |
|
| Itt ültek a Barca cserejátékosai a vasárnapi Clásicón | |
 |
|
| A meglehetősen szerényen berendezett vendégöltöző | |
Ha a vendégcsapatnak, ez esetben a Real Madridnak lehetett néhány keresetlen szava a vendéglátást illetően, akkor mit szóljanak a sajtósok?! A számukra fenntartott páholy a hosszú oldali harmadik karéj legtetején húzódik, nem árt, ha a minden részletre odafigyelő és kielemző médiamunkások kukkert is magukkal visznek a stadionba. Igaz, erre mondatnánk azt, hogy ők legalább bejutottak, szemben azzal a sok-sok ezer emberrel, akik kinn ragadtak a bejárat előtt.
No, de mielőtt rátérnénk a nagy meccsre, és arra, hogyan szereztem jegyet, néhány szót a „kis Barca” bajnokijára is vesztegetnék. Szombaton ugyanis az Ontinyent látogatott a Nou Camp tőszomszédságában lévő Mini Estadiba, és be kell vallanom: annak ellenére, hogy a meccs még a spanyol harmadosztályban sem számított rangadónak, sokkal jobban szórakoztam, mint egy átlagos magyar bajnokin. Mint azt a helyi idegenvezetőm, a mellettem ülő katalán bácsika tört spanyolsággal elmondta (mert nem minden katalán beszél spanyolul), hárman már a Barca A-ban is futballoztak, és érezzem magam megtisztelve, hogy őket láthatom játszani „élő, egyenesben”. A leginkább az ifjú támadóra, Gaj Asszulinra voltam kíváncsi, akiről májusi ottjártamkor csupa szépet és jót mondtak Izraelben. Gajon tényleg lehetett látni, hogy majdan nagy játékos lehet belőle, de aki inkább megkapott, az a „kis” Dos Santos, a szintén a Barcelonában nevelkedett, ám azóta már eligazoló Giovani öccse, Jonathan. Úgy fedezte a labdát és úgy cselezett, hogy Petya haveromnak meg is jegyeztem: pikk-pakk, és a nagycsapatban is számolni kell vele.
Némi kitérő után vissza a felnőttekhez, és mesélek arról, hogyan nyertem végül bebocsáttatást a Clásicóra annak ellenére, hogy még egy bő órával a kezdés előtt sem láttam sok esélyt arra, hogy én is részese legyek a csodának. Mert mint azt a napközben kagylóevés közben megismert svéd szurkolókollégáktól megtudtuk, itt bizony csak horroráron lehet belépőhöz jutni. Ők büszkék mutogatták a saját 700 eurós, még Stockholmban beszerzett jegyüket, Petyával pedig csak sóhajtoztunk: mi 400-ig még elmennénk, de tovább nem. Nagyjából ennyit, összesen 1700-at pengetett ki négy belépőért egy család, amellyel még a ferihegyi induláskor ismerkedtünk össze. Büszkén újságolták, már hónapokkal korábban lefoglalták a jegyeket, pedig, ahogy az interneten nézték, napokkal a meccs előtt ugyanez a cég darabját már 950-ért forgalmazta! Örömük szombatig tartott, ekkor ugyanis repült hozzájuk a mail, melyben az iroda tudatta velük: sajna még sincs belépő, majd legközelebb, most pedig csak annyit tudnak tenni értük, hogy visszatérítik az árat. Azt hiszem, nem kell részletezni, miért volt olyan gerinctelen húzás ez a részükről: elég, ha az ember csak a két 10-15 éves srácra gondol, akiknek életük álma vált volna valóra azzal, ha ott lehetnek egy ekkora rangadón. Ehhez képest az utolsó pillanatban, a helyszínen össz-visz annyit böfögtek oda nekik virtuálisan, hogy „bocsesz, majd legközelebb”. A család természetesen pert helyezett kilátásba, és nagyon drukkolok nekik, hogy ne csak az 1700 eurót, hanem annak a többszörösét kapják meg a cégtől, amely valószínűsíthetően azért fogyott ki a jegyekből, mert néhány nappal a meccs előtt 1000 euróért már megvált darabjuktól, a korábban igénylőket gátlástalanul pofára ejtve. Az egészben az is szomorú, hogy ez Magyarországon következmények nélkül megtörténhet – reméljük, ez az eset a kivételt erősíti majd.
 |
|
| Persze azért olyan is van, hogy minden klappol | |
Szóval ők is ott álltak a stadionnál jegy nélkül, meg Petyával én is, de: bő két órával a meccs előtt leszakadt az ég, ami felcsillantotta a reményt. Tavaly ugyanis az volt a helyzet, hogy a zuhogó eső miatt sok socio, azaz pártolói tag otthon maradt, és az ő megmaradt jegyeik némileg lenyomták a feketepiaci árakat. Annyira azért mégsem: valakik még másfél órával a kezdés előtt is 700 euróért árulták portékájukat, hogy aztán egyszercsak rám mosolyogjon a szerencse. Az egyik dílerrel addig sikerült alkudoznom, hogy azt mondta: szimpatikus vagyok neki, úgyhogy 400 euróért egymás tenyerébe csaphatunk. No, de ilyenkor megfordul az ember fejében, hogy esetleg hamis belépőt akarnák rásózni, és akkor csak annak a bizonyos ürüléknek ad egy pofont. Ezért elkértem a jegyet, és jobban szemügyre vettem, vajon ez-e az, amit keresek. Hologram volt rajta, tényleg valódinak tűnt, így aztán át is nyújtottam az emberemnek a kialkudott összeget. A puding próbája azonban az evés: ha a beléptető kapu pirosat jelez, akkor én vagyok az egyik legnagyobb lúzer, akit a hátán hordott a Föld. És hogy mit éreztem, amikor zöldet mutatott a berendezés? Valami földöntúli érzést. Benn vagyok, és egy óra múlva El Clásico!!! Nem hittem volna, hogy sok olyan van, aki még nálam is jobb üzletet köt. De volt. Petya 200-ért csapott le a belépőjére, egy jó szándékú, vagy mondjuk azt, rutintalan „versenyzővel”, egy katalán egyetemistával kötötte meg a bizniszt, akinek csupán az volt a célja, hogy a haverja távolléte miatt rajtamaradt belépővel kezdjen valamit. Csak azt nem értettük, hogy miért nem azoknak adta el 5-600 euróért, akik táblával a kezükben jelezték: rengeteg pénzt megadnának egy-egy belépőért, de ha mindjárt kettővel dobnák meg őket, azt sem bánnák.
Nekem ilyen gondjaim szerencsére már nem voltak 6 tájban, és arra is maradt idő, hogy néhány fényképpel megörökítsem a nagy eseményt, és beszélgetésbe elegyedjek a körülöttem lévő multikulti társasággal. A balomon egy katalán, 70 éves bácsika meresztgette a nyakát (nem, nem az akivel a Mini Estadiban kommunikáltam kézzel-lábbal), és noha bármennyire szerettem is volna társalogni vele, és szólítottam meg spanyolul, sokat ezúttal sem értem a nyelvtudásommal. Csak a katalán ment neki, de az legalább folyékonyan… A jobbomon a lengyel apa és fia legalább társalgási szinten képben volt az angollal, de az előttem ülő két kuvaiti sráccal is összehaverkodtam, ha már Petya csak a stadion szemközti oldalára kapott jegyet. A nemzetközi eszmecsere akkor szakadt meg, amikor a bemelegítésre kifutó madridiakat kellett fütyülni, illetve akkor, amikor a hazai kedvencek battyogtak ki az eső áztatta, ám később még mesterségesen is locsolt gyepre ráhangolódni az „évszázad Clásicójára”.
 |
|
| Mert a katalánok nem spanyolok... | |
Amikor a Barca-himnusz felcsendült, hatalmas élőképek öltöttek formát a lelátón, kifeszültek a metrófeljárónál osztogatott Alcorcón-sálak, és különböző transzparensek is jól láthatóvá váltak. A politika szokás szerint jelen volt a derbin, a katalánok hatalmas drapin adták a világ tudtára, nekik bizony semmi közük Spanyolországhoz, és még lehet sorolni az üzeneteket, amelyek, mint az a sajtótermékekből kiderült, mintegy egymilliárd emberhez jutottak el. Hétszáztizenegy sajtós tüsténkedett a stadionban, nem véletlen, hogy például a másnapi Marca 30, azaz harminc oldalt szentelt a „meccsek meccsének”. Mint az elemzésből kiderült, az 1-0-s vereségért nem kis részben a játékvezetőt hibáztatják, aki a lendületben lévő Ronaldo és az őt labdavezetésben akadályozni szándékozó Piqué ütközésénél továbbot intett, ahelyett, hogy a büntetőpontra mutatott volna. A tévéfelvételek visszanézése alapján nem hiszem, hogy tizenegyest kellett volna adni érte, inkább test a test elleni párharc volt, ám azért jegyezzük meg, ennél sokkal kevesebbért is adtak már büntetőt. Madridban lehet, hogy Undiano Mallenco spori is befújta volna…
A meccs színvonalát nem érhette kritika, és bár hallottam olyan hangokat, melyek szerint nagyobb volt a füstje, mint a lángja, a magam részéről nem tudok, és nem is akarok ezzel egyetérteni. Sok volt a helyzet, az egyéni teljesítmények közül több is kiemelkedett (leginkább a mindig mindenhol ott-termő Carles Puyolé), és az utolsó másodpercig izgulni lehetett, vajon tud-e valamit kezdeni a Real a Sergi Busquets kiállítása miatt majd’ fél órán át emberhátrányban játszó Barcával. A legvégére a Blancók is tíz emberre olvadtak, Lass Diarra nem bírt az idegeivel, és követett el teljesen felesleges szabálytalanságot, letörve végérvényesen a mindössze 700, ám annál lelkesebb vendégszurkolót, akik a „kakasülőn”, a kapu mögötti negyedik karéjban biztatták nem túl nagy sikerrel kedvenceiket. Dehát hogyan is várhattuk volna el, hogy túlordítsák a 98 ezer katalánt?!
 |
|
| En El Clásico del siglo | |
A hétfői lapok hovatartozásuknak megfelelően értékelték a pályán történteket: a Mundo Deportivo a beállása után percekkel győztes gólt szerző Ibramihovicot éltette (az újság egyébként a meccs napján Forca Barca!, azaz Hajrá Barca! főcímmel jelent meg…), a szintén katalán Sport hősökről beszélt, noha elismerte, a Real nem érdemelt vereséget. A Marca és az AS az elhullajtott ponton, pontokon kesergett, sőt odáig mentek, a Madrid a valaha volt legjobb játékát nyújtotta a Nou Campban…
Hogy melyik áll legközelebb az igazsághoz, azt mindenki döntse el maga, én annyiban maradok: ha egy unalmas nulla nullát játszottak volna a srácok, én akkor is garantáltan jól szórakozom a 159. Clásicón. Aki egy kicsit is szereti a focit, annak egyszer meg kell tapasztalnia ezt az élményt, mert ezzel – noha még egyen sem voltam – többek állítása szerint sem egy világbajnoki-, sem egy Bajnokok Ligája-döntő nem ér fel. Bár ki tudja: nem zárható ki, hogy a májusi madridi BL-döntőt is ez a két csapat vívja, és akkor talán...
