Emlékszem, hétfő reggel volt. Felkeltem, bekapcsoltam a televíziót, s közben munkába készülődtem. Siettem, el ne késsek.
Akkor ért a hír, mi történt: Fehér Miklós, a portugál Benfica és a magyar labdarúgó-válogatott oszlopos tagja meghalt.
Le kellett ülnöm, még a fogkefe is megakadt a számban. Micsoda???
Aztán jöttek a képek, azok a nyomorult, megváltoztathatatlan kockák. Miki mosolygott, pedig sárga lapot kapott. Miki megfordult, lehajolt, hogy megigazgassa lecsúszott és saras sportszárát. Majd hetykén elfésülte csapzott haját, s a derekára tette kezeit. Aztán...
Te jó ég! Ez a fiatal, életerős, mindig vidám és kötelességtudó klasszis, a mi gyémántunk úgy zuhant össze, mint egy nagy pofonba beleszaladó bokszoló. Kiütötték.
Nem hittem el. Senki sem hitte el. Az amúgy is megtépázott magyar labdarúgást 2004. január 25-én újabb veszteség érte. Fehér Miklós 24 esztendősen hagyott maga mögött minket. Nem tehetett róla.
Ha van értelmetlen halál, ez az.
Bevallom férfiasan, ahogy aznap reggel - a fene azt a reggelt! - ott ültem teljesen bénultan a székemben, a játékosokkal egyetemben nekem is folytak a könnyeim. Az az ember, az a fiatal test ott vívta haláltusáját, jött a mentő, a társak pedig a fejüket fogták. Megmagyarázhatatlan és elmondhatatlan volt az, amit akkor éreztem.
A portugál sajtó szívbemarkolóan kezelte az ügyet, amott a következő fordulót és a következő időszakot a mi fiúnknak ajánlották. Itthon viszont - meg tetszik nekem mondani, hol lehet valaki próféta?
Emlékszem, hétfő reggel volt. Aznap picit elkéstem - senki nem bántott érte...
Nyugodj békében Fehér Miklós!
