Az már alegységprobléma, hogy nem éppen a legjobbkor: Ukrajnának csak az önálló labdarúgó-szövetség 1991-es megalakulása utáni első néhány évben volt ennyire harmatos válogatottja. Akkor 132. volt a FIFA rangsorában, amihez képest a jelenlegi 49. pozíció akár előkelőnek is mondható. A csapat „papíron” ugyan nem áll gyengén – Sevcsenko, Timoscsuk vagy Voronin neve ma is jól cseng –, ám tizenegy jó játékos önmagában még nem képez ütőképes csapatot is, és hát hol van tizenegy jó játékos?
Bezzeg húsz-harminc évvel ezelőtt a bőség zavarával küzdött volna az ukrán szövetségi kapitány: azon kellett gondolkodnia, kit hagyjon ki. Igaz, huszonhat évvel ezelőtt Valerij Lobanovszkij még szovjet kapitányként vakargatta a fejét, kikből állítsa össze a legjobb tizenegyet.
Kikből is: hát ukránokból. Minden idők egyik legjobb szovjet válogatottja az 1986-os vb-n játszó volt: az alapcsapatban nyolc ukrán szerepelt. A számunkra az idők végezetéig gyászos irapuatói 0-6-on a statisztika kedvéért két orosz (Daszajev, Larionov) és egy fehérorosz (Alejnyikov) is játszott, elvégre hogyan vette volna ki magát, ha mind a tizenegy játékos ukrán?
Az ukrán válogatott legjobb eredménye a 2006-os világbajnoki negyeddöntő: a csapat az elődöntőbe jutásért vívott mérkőzésen kapott ki a későbbi aranyérmes olaszoktól.
Minden idők talán legjobb ukrán futballistája, az 1975-ben aranylabdás Oleg Blohin hiába játszott 112 mérkőzést a (szovjet) válogatottban, a nemzet(köz)i csapatnak a nagy tornákon csupán epizódszerep jutott. Még rosszabbul járt az amúgy fényes nemzetközi (klub)karriert befutó, szintén aranylabdás Sevcsenko, akinek az Eb-szereplés egészen mostanáig nem adatott meg.
Mondhatná bárki, hogy ott van még kincsesbányának a Sahtar, amely 2009-ben megnyerte az UEFA Kupa utolsó kiírását, ám a válogatott aligha számíthat a „bányászokra”, hiszen ott jószerivel több a brazil, mint az ukrán. Szegény Blohin: (félig) hazai pályán illene nagyot dobni, csak hát hol a csapat?
| Edzőfejedelem Keletről |
| Valerij Lobanovszkij neve fogalom Ukrajnában. Futballistának sem volt éppen hétköznapi – a Dinamo Kijev balszélsőjeként szovjet bajnok és kupagyőztes volt –, ám igazán nagyot edzőként alkotott. Harmincöt évesen már szeretett klubja kispadján ült: megszakításokkal huszonegy évig edzette a leghíresebb ukrán klubot. A Dinamo nyolcszor nyerte meg a szovjet bajnokságot, majd ötször az önállósult ukrán pontvadászatot is. A Kupagyőztesek Európa Kupáját 1975-ben és 1986-ban is elhódította a Dinamo, 1999-ben pedig a Bajnokok Ligája elődöntőjéig jutott. Lobanovszkij három különböző periódusban is irányította a szovjet válogatottat, ukrán kapitányként viszont csupán két évet kapott. (A kilencvenes évek elején az Egyesült Arab Emirátusok, majd Kuvait nemzeti tizenegyét vezette, bár szakmailag aligha ezekre az esztendőkre a legbüszkébb…). Hatvanhárom évesen, 2002-ben hunyt el. |
| UKRAJNA 23 FŐS EB-KERETE: |
|
Kapusok: Andrij Pjatov (Sahtar Doneck), Alekszandr Horjajinov (Metaliszt Harkiv), Makszim Koval (Dinamo Kijev) Védők: Alekszandr Kucser (Sahtar Doneck), Jaroszlav Rakickij (Sahtar Doneck), Vjacseszlav Sevcsuk (Sahtar Doneck), Jevhen Hacseridi (Dinamo Kijev), Tarasz Mihalik (Dinamo Kijev), Jevhen Szelin (Vorszkla), Bogdan Butko (Ilicsivec) Középpályások: Alekszandr Alijev (Dinamo Kijev), Denisz Harmasz (Dinamo Kijev), Oleh Huszev (Dinamo Kijev), Andrij Jarmalenko (Dinamo Kijev), Jevhen Konopljanka (Dnyipro), Ruszlan Rotany (Dnipro), Szerhij Nazarenko (Tavrija), Anatolij Timoscsuk (Bayern München) Támadó: Artyem Milevszkij (Dinamo Kijev), Andrij Sevcsenko (Dinamo Kijev), Marko Devics (Metaliszt Harkiv), Andrij Voronin (Dinamo Moszkva), Jevhen Szjeleznjov (Sahtar Doneck) |
