Egy magyar biatlonos számára más cél aligha lehet. Otthon havon alig tud edzeni, lőszerhez a mai szegény időkben nemigen jut, és ahogy Holló Miklós szövetségi kapitány mondta, a puskán szerénykedő célzóeszköz van már tizenötéves – a nagy nemzeteknél évente a legmodernebbeket szerelik fel, továbbá ott állandó rádiókapcsolatban vannak egymással az edzők, meteorológusok, az ő léceik csúcsminőségűek, náluk vaxmester dolgozik, aki pontosan tudja, milyen időben, milyen hóhoz milyen gyorsítót kell a sí talpára kenni. Velük felvenni a versenyt: lehetetlen. Viszont a veled egy szinten állók közül a lehető legtöbbet megelőzni: ez már kihívás.
Tagscherer Imre a világranglista alapján az itt elindulók közül három embernél jobb. Ehhez képest ugyebár nyolcnál bizonyult gyorsabbnak. És még több is lehetett volna, ha nem követ el kétszer két lövőhibát. Higgyék el, nem sok: őfelsége, Ole Einar Björndahlen, a sportág koronázatlan norvég királya ugyanúgy négyszer hibázott, mint a magyar biatlonos.
Mindezt egy olyan versenyen, amely napsütésben kezdődött, zuhogó esőben folytatódott, ez egy idő után átment havazásba, hogy aztán ismét napsütésben fejeződjék be. Ez még a legrutinosabbaknak, a legképzettebbeknek is sok. Borult is a papírforma az éggel egyetemben: a francia Vincent Jay nyert a norvég Emil Hegle Svendsen és a horvát Jakov Fak előtt.
A verseny után találkoztam Tagschererrel. A szája széle picit még remegett a feszültségtől, hiszen ekkoriban érkeztek be az eredmények. A szemén viszont már elégedettség tükröződött. Amiért jött, teljesítette. Így néz ki egy boldog nyolcvanadik helyezett. Coubertin báró boldogan mosolyoghat az esőfelhők fölött.
Egyébként pedig: Go Canada, Go.
Vagyis: Gyerünk, Kanada, Gyerünk, vagy ha úgy tetszik: Hajrá, Kanada! Nagyjából egészéből ez a mondat harsog minden egyes kirakatból, autószélvédőről, sálról, plakátról. Még a metró információs táblájáról is. Két használható kiírás között, azaz hogy mikor érkeznek a következő szerelvények, rendre feltűnik a Go Canada Go felirat. Most este plusz kiegészítésként még ott villogott az is: ezüstérem mogulban!
Merthogy megvan az első hazai érem (később a férfi mogulban már az arany is összejött, női gyorskorcsolyában pedig a bronz).
És ilyenkor elkalandozik az ember gondolata – vajon itthon hogyan festene mindez, ha egyszer az életben felénk járhatna az olimpia? Vajon hányan morgolódnának, hogy ne szórakozzanak már a feliratokkal, inkább a metró jöjjön. Mondjuk a négyes.
Aztán milyen hatást, hogy azt ne mondjam, indulatokat váltana ki, ha mindenünnen a Hajrá magyarok felirat harsogna. Egy önmagára büszke nemzetnél nem lehet kérdés, hogy minden a buzdításról, a lelkesedésről szóljon – elsősorban önmagunk buzdításáról és lelkesítéséről.
És persze a mosolyok. Mindenkinek az arcán ott ragyog. A biztonsági őrök nem mogorvák, nem faragatlanok, mindannyian szép napot kívánnak, továbbá azt: élvezzük az olimpiát.
És mi – élvezzük. Kicsit irigyeljük persze a házigazdákat, hiszen vasárnap rögtön nyertek egy aranyat, egy ezüstöt és egy bronzot. Este az olimpiát közvetítő CTV-n (ez az itteni MTV) vendégek voltak az érmesek, köztük az aranyérmes Alexandre Bilodeau. Már az torokszorító volt, amint csináltak egy összevágást, mint örül az öccse a pályamenti korlátoknál. Ami azért volt érdekes, mert a tesó – Down-kóros. Ám ahogy a mámora, boldogsága áttört betegsége korlátain – az valóban maga volt a csoda. Hogy aztán este, a nagy esti összefoglalóban először elkészüljön az ilyenkor elengedhetetlen interjú a bajnokkal (az őszhajú riporter legalább annyira felkészült volt mogulból, valamint Bilodeau pályafutásának legapróbb részleteiből, mintha az edzője lenne) – aztán betolják tolószéken a tesót. Ráadásul igyekeznek szóra bírni. A család montreali, az ifjabbik Bilodeau-tól minden kifejezés ajándék, ám csupán franciául beszél. Alexandre kérdez tőle, az öcsi pedig válaszol. Préseli a hangokat, hosszan, elnyújtva. A kamera hosszú másodpercekig időzik boldog, ám fogyatékosságától kissé eltorzított arcán. A bátyja aztán lefordítja. A papa, a mama és húga mögöttük nevet. Egy picit megint elkalandozom... Itthon a reakciók többsége arról szólna, minek mutatják szegény nyomorékot... Minek hangsúlyozzák fogyatékosságát... Inkább ne is tolják be, vagy ha mégis, csak mutassák, de azt istenért, ne dugjanak az orra alá mikrofont – és így tovább.
Kanadában magától értetődő, hogy ott van. Hogy beszéltetik. Hogy osztozik az örömben.
És hogy ezt látva mindenki, de tényleg mindenki mosolyog.
