Hétfőn már érintettem őt a naplómban, de megérdemli, hogy újra felidézzem a történetét. Alig múlt tizenhét éves, amikor 2000-ben Wimbledonban elődöntőt játszott. Négy év alatt ő volt a negyedik tini, aki a finálé kapujába jutott az All England Clubban (’97-ben Anna Kurnyikova, ’99-ben Mirjana Lucic és Alexandra Stevenson).
Az orosz és a horvát régen befejezte, az amerikai a kétszázon kívülre került és képtelen visszakapaszkodni. Maradt Dokic, aki az utóbbi években szintén messze került a Tourtól. Miként arra sem fogadtak volna akkoriban sokan, hogy annak az eredménynek egyik sem jut a közelébe a jövőben, arra is minimális esély mutatkozott, hogy a szerb-ausztrál visszaér a legjobbak közé.
Szerdán, Csakvetadze legyőzésével megtette a nagy lépést. Az is teljesen érthető volt, hogy azt mondta, teljesen mindegy, mit hoz a folytatás, ezt az estét nem felejti el soha. A stadionban mindenki tudta, min ment keresztül az elmúlt években, hogy pokol volt az élete és súlyos depresszióval küzdött.
Megszakította a kapcsolatot a családjával, az egykori botrányhős papából soha többet nem kér, de a mamával és a testvérével szeretné szorosabbra fűzni a kapcsolatot. A teniszben az a célja, hogy az idén a top ötvenbe, és minél előbb az első húszba kerüljön.
Bár kilenc éve, miután 6:1, 2:6, 6:3-ra kikapott itt Melbourne-ben Kuti Kis Ritától azt mondta, hogy egy olyan játékos ellen vesztett, aki soha nem volt és nem is lesz igazi teniszező, bocsássuk meg neki azt a nem túl sportszerű nyilatkozatot, tudjuk be a papa hatásának és szurkoljunk, hogy megvalósuljanak Jelena Dokic álmai, megszenvedett értük.
Elkeserítően felhős időre ébredtünk csütörtökön Melbourne-ben. Magyaros optimizmussal rögtön arra gondoltam, itt a vége a nyárnak. Délben már azért fohászkodtam, bár csak igazam lett volna: nagyon meleg lett és a nap is égetett.
Amikor elindultam a nyolcas pályához még nem sütött. Bámészkodva bandukoltam Czink Melinda meccsére, egy pillanatra megálltam a tízesnél. Nem értettem, mi történik? Egy fiú és egy lány játszott. Ez nem akkora csoda, lehet az edzője. De miért vannak vonalbírók, labdaszedők, nézők? Nem akartam hinni a szememnek. Kiderült, a Maria Jose Martinez Sanchez – Akgul Amanmuradova női egyes meccsbe botlottam. Az üzbég teremtés, a hivatalos adatok szerint 190 cm magas és 74 kg.
Ezzel még nem lenne baj, Davenport például 189 cm, 79 kg és a második gyerekét várja. De tartok tőle, hogy szegény Akgult rendszeresen kinézik a női WC-ből. Döbbenetes látvány! Aki emlékszik a Száll a kakukk fészkére című remekműre, a filmre (de a színházi előadás is jó), és benne a hatalmas indiánra, a Főnökre, el tudja képzelni Amanmuradovát.
Biztos nem szép, de ahány ismerős, magyar szurkolóval találkoztam Czink Melinda mérkőzésén, mindegyiket elküldtem a nyolcas pályához. Virtuálisan minden kedves olvasót odavarázsolok. A nem professzionális kamerámmal megörökítettem a 24 éves taskentit, aki egyébként 6:2, 6:4-re kikapott. A WTA Tour marketingesei nem lehetnek igazán boldogok: a 2009-es guide (a profi tenisz bibliája) az üzbég csoda portréjával indul.
Czink Melinda találkozóját a kínai Csenggel nem festeném meg újra…
Az egyik favoritom elbukott. Nem tudom, miért, de azt éreztem, hogy az idei, Venus Williams éve lehet Melbourne-ben. Vezetett is 6:2, 3:6, 5:2-re a 20 éves Carla Suarez Navarro ellen este a centeren, de a fiatal spanyol nem ijedt meg.
Az esélytelen nyugalmával lőtte a labdát és nem adta oda ajándékba a meccset, el kellett venni tőle, illetve kellett volna. Az ötszörös wimbledoni bajnoknak meccslabdája is volt, hiába. A ranglistán 46. barcelonai keze akkor sem remegett meg, amikor már ő szerválhatott a győzelemért, a szenzációért, pályafutása eddigi legnagyobb sikeréért.
A Rod Laver Arénában a nyertessel mindig készül egy interjú a pályán. A szervezők, a Seven Network illetékesei valószínűleg nem készültek Suarez Navarroból, nem tudták, hogy bármit kérdez tőle a riporter a válasz maximum annyi lesz: köszönöm, nagyon köszönöm… nem tudom, mit mondjak, köszönöm.
Azért az ausztrálok állva köszöntötték az eddigi legnagyobb meglepetés mosolygós hősét, a kis (162 cm) Suarez Navarrót.
A férfiaknál, négy nap alatt, nem sok dráma történt. A nagy négyesből (Nadal, Federer, Djokovics, Murray) mindenki biztosan veszi az akadályokat. Ha nem lett volna Hewitt és Gonzalez csatája, vagy Nalbandian ötszettes veresége a tajvani Lutól, hát nem nagyon volna mire emlékezni.
Jó, a következő két nap azért több izgalmat ígér: pénteken Federer tesztelheti Szafint, vagy magát az orosz ellen, szombaton Nadal - Haas párbaj. Nem rossz kínálat.
Azért amellett ne menjük el egy könnyű legyintéssel, hogy a hétvégén Sydneyben nyertes Nalbandian kikap egy tajvanitól. Vannak, akik meggyőződéssel vallják, hogy néhány év alatt átrendeződhet a nagyhatalmak térképe a teniszben és Ázsia az élre tőr.
Szerintem erre várni kell, de az biztos, hogy egy-egy fecske már manapság is feltűnik. Most Jen Hsun Lu az ügyeletes. A tajvani fiatalember Randy névre hallgat, mert ezt könnyebben mondják ki a társai, német edzője.
Hazájában a baseball a legnépszerűbb sport, a tenisz a harmadik, negyedik helyen áll, de bízik benne, hogy ez még változik. Az argentin elleni mérkőzését élőben közvetítették otthon és rengetegen hívták a csata után.
Sportszerű, szerény fiú. „Ez nem arról szólt, ki a jobb. Nekem nem volt veszíteni valóm”- nyilatkozta a siker után. Így is lehet a sikert kezelni.
