A záró napon pályára lép még a tenisz legnagyszerűbb szórakoztatójának számító Mansour Bahrami, aki minden bizonnyal a magyar fővárosban is ámulatra és nevetésre készteti majd a nézőket. Amit ő nem tud a labdával és az ütővel, azt valószínűleg nem is érdemes „megtanulni”. Specialitásai közé tartozik a láb között ütött adogatás és átemelés, az alulról szerválás, amely a hatalmas pörgetésnek köszönhetően visszapattan a hálón keresztül…
Természetesen ez „csak” az egyik fontos eleme lesz a vasárnapi műsornak, lévén csütörtöktől azért „igazi” versenyteniszt is láthatunk. Szó, mi szó, Budapesten még nem rendeztek olyan tornát, amely ennyi világsztárt vonultatott volna fel, így óriási csemegének ígérkezik a viadal.
Björn Borg és John McEnroe részvétele már önmagában garancia lenne a színvonalra és a szórakozásra, hiszen a sportág egyik legnagyobb párharcát vívta a két szupersztár. A szenior-pályafutását éppen Budapesten befejező svéd sportember a hetvenes évek közepén robbant a köztudatba, eredményei mellett személyisége is rabul ejtette a közönséget.
A sportlexikonokba tartozik a Grand Slam-tornákon aratott tizenegy végső sikere (Roland Garros: 6, Wimbledon: 5), de azt sem hallgathatjuk el, hogy ő volt a tenisz első, mindmáig legnépszerűbb „rocksztárja”. A tinilányok és a „tapasztaltabb” hölgyek is bomlottak a fejpántos, borostás szőke svédért, aki mindezt rezzenéstelen arccal viselte. Korán visszavonult, sokak szerint megcsömörlött a sportágtól, mások szerint az őt Wimbledonban detronizáló John McEnroe tudása késztette erre a lépésre.
Borg a kilencvenes évek elején visszatért a profik mezőnyébe, de nem tartott lépést a korral, faütővel próbálta felvenni a versenyt a titánokkal. Ez nem jött össze, gyorsan visszavonult, majd évekkel később már a szeniortornákon tűnt fel. Az 52 éves legenda nemrég úgy döntött, az idei szezon végén itt is befejezi, Budapesten lép utoljára a pályára.
John McEnroe neve szinte egyet jelent a zsenialitással, a klasszikus szerva-röpte játékkal és nem mellesleg a sorozatos botrányokkal, pályán és azon kívül is. Magánéletét feddje jótékony homály (volt néhány érdekes sztori…), hiszen Budapestre is sportolóként érkezik.
Az amerikai klasszistól rettegtek a játékvezetők, gyakorlatilag bármelyik döntésüket megkérdőjelezte, ilyenkor pedig válogatott cifraságokkal próbálta érvényesíteni igazát. McEnroe az ellenfeleket sem kímélte, pedig azoknak már az ütéseivel is volt bajuk elég. A szupersztár a mai napig nem változtatott stílusán, így a magyar fővárosban is ízelítőt ad sportemberi nagyságáról és „mélységéről”.
Természetesen a budapesti mezőny további hat tagja is érdekes pályát futott be, eredményekben sem volt hiány.
A „wimbledoni csoport” másik botrányhős tagja, Goran Ivanisevic kezdetben szinte csak és kizárólag szerváival tűnt ki. Karrierje elején Taróczy Balázs segítette edzőként, akkoriban nem is volt gond a horvát nemzeti hős viselkedésével. Ez a füves pályás szentélyben átélt „borzalmak” hatásaként jelentkezett, két amerikai zseni, Andre Agassi és Pete Sampras összesen három döntőben múlta felül.
A legutolsó kudarc után Ivanisevic kétségbeesett, hiszen élete nagy álmát jelentette volna az angliai diadal. Ez végül akkor jött össze, amikor már önmaga sem számított rá. Hét évvel ezelőtt szabadkártyásként verte végig a mezőnyt, a sírós ünneplés közepette sem feledkezett meg barátjáról: a díjátadón elmondott érzelmes beszéde első mondatában azonnal Drazen Petrovicot, a kosárlabda Mozartját köszöntötte, aki akkor már az égi páholyból támogathatta…
Pat Cash szintén a szerva-röpte játék odaadó híve volt, sokáig azonban csak a Davis Kupában aratott diadalt sorolhatta tornagyőzelmei közé. Grand Slam-viadalon is többször került a végjáték közelébe, de 1987-ig nem nyert finálét. Huszonegy évvel ezelőtt Wimbledonban tört meg az „átok”, a kor egyik legnagyobb sztárját, Ivan Lendlt múlta felül, 3-0-ra. Az ausztrál teniszező fel is rúgta az addig megszokott etikettet, felmászott a családi páholyba, ezt a szokást később még sokan átvették.
A Roland Garros-győztesek kvartettjének legnagyobb alakja az ötvenöt éves Guillermo Vilas, aki Ausztráliában (US Open), Párizsban (Roland Garros) és New Yorkban (US Open) összesen négy egyéni trófeát szerzett. A leginkább salakon brillírozó argentin sportember mindig törekedett a fair-play betartására, igaz ebben közrejátszhatott az is, hogy költőként is a finomságot helyezte előtérbe. Hazájában nemzeti hősnek számít, számtalan bravúros győzelmet aratott. Napjainkban is aktívan járja a tornákat, segíti hazája tehetségeit.
A négyes legifjabb tagja, Sergi Bruguera kétszer nyert a Roland Garroson, akkoriban ő számított a kor salakos Nadaljának. Zseniális alapvonaljátékkal, hajszálpontos ütésekkel rombolta ellenfelei ellenállását, úgy tűnt, sokáig egyeduralkodó lehet a francia fővárosban. Sérülései és a formahanyatlás okán azonban később elmaradtak a sikerek, igaz Párizsban még egyszer eljutott a döntőig. Ott azonban már nem bírt a következő salakkirállyal, a brazil Gustavo Kuertennel.
Thomas Muster 1995-ben diadalmaskodott a leglassabb felület Grand Slam-viadalán, éppen Bruguerát váltotta a trónon. Pedig néhány évvel korábban súlyos lábsérülést szenvedett, amikor elütötte egy ittas autós. Az osztrák teniszező azonban óriási akaraterővel felállt a padlóról, kialakította elképesztő energiákat követelő és felemésztő játékstílusát. Ellene többször kellett megnyerni egy-egy labdamenetet, lévén sokszor még a leglehetetlenebb helyzetekből is visszakanalazta a játékszert.
A kvartett kakukktojásának számító Henri Leconte „csak” döntős volt Párizsban, de állítjuk, tudása alig marad el a többiekétől, ha egyáltalán elmarad. Pompás balkézzel rendelkezik, színesen teniszezik, ráadásul remek mókamester hírében áll. Küzdőszelleme is példás, joggal mondják róla, tökéletesen képviseli a világhírű francia teniszt.
