Aki nem tudná: a futball nem arról szól, hogy huszonkét ember kergeti, aztán elrúgja a fenébe a labdát. A futball vallás, szerelem, vírus, kinek éppen mi. Akit „megkeresztel”, akit egyszer „megfertőz”, nem engedi el többé. A futball csodálatos, no, és olykor embertelenül kegyetlen. Játék.
Játék, mert nem életről és halálról dönt - voltak már kivételek persze... -, de ez a megmagyarázhatatlan valami egy nemzetet képes eggyé kovácsolni. Politikai hovatartozástól függetlenül.
Ócska közhely, de így igaz. Ez meg több, mint megbecsülendő a huszonegyedik század elején, Magyarországon. Aki szombaton a stadionba igyekezett, megtapasztalhatta a semmihez sem fogható hangulatot, láthatta apát fiával, anyát lányával, nagypapát a nagymamával, és a megszeppenve, izgatottan szerelmükhöz bújó lányokat. Zúgott a Ria, ria, Hungária!
Bent az a csodálatosan szép magyar zászlós élőkép, szegény szőrszálaim, azóta is, ha rágondolok, felágaskodnak karomon, hátamon. Ez hozzávetőleg két percenként ismétlődik meg nálam, nem adok nekik pihenőidőt.
Boldog voltam, mellettem meg még vagy negyvenezren, hogy reményteli győzelemmel ünnepelhetem azt a fantasztikus estét. Volt tét - köszönjük srácok! -, ej, mikor volt ilyen utoljára? Benne volt a levegőben, kiolvasható volt a csillogó szempárokból, ott, akkor a sokat szapult magyar labdarúgó-válogatottnak lehetősége volt saját árnyékából kilépve nagyot alkotni.
Pontosítok: együtt képesek lehetünk legyőzni a skandináv hordát, amely oly sokszor keserítette már meg életünket. Istenem, aki kint volt, a 94. percig élete egyik legszenzációsabb élményével gazdagodhatott.
Pedig nem játszottunk jól, sőt, de ezt hagyjuk a ...ba, meg a szakemberekre, dehát végre ott voltunk, és már annak az egyetlen pontocskának is három kézzel tapsoltunk volna, ha történetesen lett volna harmadik kezünk.
Ha lett volna, talán egy emberként vetődünk jobbra, és ütjük ki a gólvonal elől azt a szerencsétlenül útjára eresztett guruló balsorsot. Háromnegyed tíz tájékán a teljes összeomlás szélére kerültem. Őszintén mondom, én még ilyet nem láttam: ha ez bárki mással történik, megsajnáltam volna - pedig milyen szép is volt, amikor Huszti Szabolcs beverte a bal alsóba a büntetőt. Akkor olyan magasra ugrottam a sajtószektorban, hogy a Holdat ölelgettem örömömben.
De. Nincs könyörület, még akkor sem, ha szívre tett kézzel fájdalmas a valóság: jobbak voltak azok a háromméteres létrák, azok a magabiztos és a három pontnak gyermekien örülő szerencsecsomagok.
Ugyanakkor így, ilyen módon, ilyen góllal a 94. percben egy nemzettől elvenni egy reménnyel teli álmot, büntetendő. Aki kint volt, a lefújás pillanatában mozdulni sem bírt. Ott álltak a kollegák, a szurkolók, némán, vagy őrjöngve - ezek közé tartoztam én is -, mert felfoghatatlan, ami megint velünk történt.
Tényleg nem halt meg senki - maradjon is mindig így -, meg forever young, meg show must go on, de a magyar labdarúgás tragédiája volt a szombat esti csattanó. Idő azonban nincs a siránkozásra, mert az élet, s vele együtt a selejtezősorozat is folytatódik.
Kérdés, a mieink képesek-e ocsúdni a Cristiano Ronaldóval az élen felénk robogó portugál „gyarmatosítók” ellen. Nekik élet-halál - milyen érdekes ez a kifejezés... - kérdése a velünk megvívandó ütközet. Ha a csatában elbuknak, egy nemzet borul gyászba - és ez sem véletlen.
Az én, és szerintem jónéhány honfitársam, a labdarúgás szerelmeseinek szívéből egy darabot kiszakítottak szombat este. Senkinek sem kívánom ezt többé.
