Az osztrák-svájci rendezésű kontinenstorna kapcsán óhatatlanul is felmerül a minőség és a mennyiség dilemmája, elvégre a csoportkör és a negyeddöntők után a legnépesebb országok nemzeti együttese jutott a legjobb négy közé. A számok nyelvén: tizenhatnak a negyede áll szemben a 603 millió lakosnak jócskán több mint a felével, közel 341 millióval.
A Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) legfrissebb adatait alapul véve az Eb-résztvevők közül a legtetemesebb számú lakossággal sorrendben Oroszország (142 millió), Németország (82,4) és Törökország (71,9) rendelkezik. Az elődöntőbe negyedikként bemasírozó, a népességi rangsorban csupán hatodik Spanyolország, a nagyhatalmak árnyékában csaknem a miniállam szerepére predesztináltatott a maga 45,2 millió polgárával.
Az aranyálmoknak búcsút intő tizenkét válogatott tehát nemcsak a futballpályán elért eredményekben, hanem a szimpatizánsok hátországában is alaposan elmaradt a fent említett kvartettől. Feltéve persze, hogy minden egyes orosz útlevéllel rendelkező állampolgárt potenciális orosz szurkolónak nyilvánítunk, illetve a törökök, a németek, valamint a spanyolok esetében is hasonlóképpen járunk el.
Arra persze nincs garancia, hogy egy átlagos novoszibirszki kisnyugdíjasnak felcsillan a szeme Andrej Arsavin fotója láttán, mint ahogy arra sem mernénk nagy összegben fogadni, hogy egy átlagos antalyai kebabárusnak mondana bármit is Nihat Kahveci neve. A történet pedig David Villa és a salamancai gyümölcskereskedő, no meg Bastian Schweinsteiger és a deggendorfi benzinkutas esetével teljes.
Mielőtt a minőség-mennyiség dilemmába mélyednénk, rögzítsük a legfontosabbakat: a negyeddöntőben elbukott három csoportgyőztes és a regnáló világbajnok. Ezek a meghökkentő tények. Minden más csak vélemény. Portugália, Horvátország, Hollandia és Olaszország térdre rogyott, Németország, Törökország, Oroszország és Spanyolország pedig talpon maradt.
A számadatok mégis megdöbbentőek, hiszen az efféle nemzetóriásoknál a sportot nemcsak nézik, hanem rengetegen űzik is. És nyilván nem kevés szülő dönt úgy, hogy fociedzésekre járatja a csintalan utódokat, hogy mozogjanak is valamit a tévézés meg a számítógépezés mellett. A gyerekek elsajátítják az alapokat, s ezt követően határolódik el egymástól a tömegsport és a versenysport.
Az, hogy melyik lurkó melyik térfélre kerül, az kizárólag a tehetségén és a szorgalmán múlik. Aki elég technikás, gyors és elszánt, abból futballista lesz, akitől rendre elpattan a labda, nem tudja leszorítani a lövést, ráadásul a levezető futásnál lecsalja a köröket, abból legfeljebb labdarugdosó. Nem elhanyagolható az állam szerepe a lehető leghatékonyabb szervezeti struktúra kialakításában, ott indul be igazán a mutatvány, ahol a közpénzekből és a magántőkéből egyaránt táplálkozva építik a jövőt a futballatyák.
Aztán évek múltán a legjobbak kész játékosként kerülnek ki a futballgyárból. Ha a különféle klubcsapatoknál az elvárt színvonalon teljesítenek akár másfél-két évtizeden át, zsíros profi szerződésekkel alapozhatják meg a karrierjük utáni jövőjüket. A címeres mezben pedig a lehető legtöbbet tehetnek hazájuk sportpolitikai fellendüléséért.
Azon meg miért lepődne meg bárki is, hogy ahol nagyobb a merítés, ott több tehetség bukkan fel, ezért vannak igen kedvező helyzetben a nagyhatalmak. Ha erőforrásaikkal ügyesen sáfárkodnak, behozhatatlan előnyre tehetnek szert riválisaikkal szemben. Nem véletlen az sem, hogy a magyar labdarúgás fénykorában is „csupán” két vb-ezüstöt termelt, a 186 milliós Brazília legjobbjai pedig már ötször is felülhettek a futballvilág trónjára.
Hogy a fenti történetnek mi az apropója? Még csak véletlenül sem az, hogy Németország és Spanyolország ott van a legjobb négy között, sokkal inkább Oroszország és Törökország tündöklése. Ez a két nemzet 2008 nyarán óriási lépéseket tett, tesz a felzárkózás felé, ha a megkezdett úton halad tovább, hamarosan futballnagyhatalommá válhat.
A félholdasok a dél-koreai-japán rendezésű 2002-es vb-n egy bronzéremmel kezdték el bontogatni szárnyaikat, hat esztendő múltán az újabb világversenyről szállított érem már zsebben van, csak még a színe kérdéses.
A nagy Szovjetunió égisze alatt világverő alakulattá formálódhatott volna a futballválogatott, a terv azonban füstbe ment. Az 1960-as Eb-aranytól, valamint az 1972-es és az 1988-as Eb-ezüsttől eltekintve túl sok babér nem termett az eurázsiai óriásnak. Most jött el az idő, végre igazán nagyot alkothat a szbornaja, tekintve a kontinenstorna hőskorának ad hoc jellegű lebonyolítását, ha mégse jutna be a fináléba, akkor is legalább olyan értékes ez a bronz, mint a korábbi egy arany és két ezüst együttvéve.
De szó sincs arról, hogy a csoportmeccsen elszenvedett 4-1-es vereség után ismét az áldozati bárány szerepére készülnének az oroszok a spanyolok ellen. Akkor ráadásul még nem volt ott a társakkal az eltiltását töltő Andrej Arsavin. Ha az elődöntőben hozza a svédek és a hollandok ellen mutatott formáját, akkor az Eb után egy magára valamit is adó, novoszibirszki kisnyugdíjas is rögtön felismeri majd.
