Hős a pályán: életet ment és gólt szerez

– Azt tudom, hogy a kisebb csapatoknál sokan dolgoznak, de tűzoltónak vajmi kevesen állnak.

– Amikor három éve Debrecenben lejárt a szerződésem, sokat gondolkodunk azon a feleségemmel, mi legyen. Szóba került, hogy esetleg visszatérünk Veszprémbe, végül aztán Orosházán vettünk lakást. Az akkor a másodosztályban szerepelt csapat szívesen látott, de csak a fizetésemből nem tudtam volna eltartani a családomat. Ikreim vannak. Miattuk, valamint a jövőre gondolva valanilyen civil munkalehetőség után kellett néznem, hiszen pályafutásom nyilván véges. Már elmúltam harminc.

– Választhatott volna mást is, lehetett volna autószerelő, kárpitos vagy asztalos.

– Fején találta a szöget: éppen bútorasztalos az eredeti szakmám, igaz, ebben egyetlen percig nem dolgoztam. Nem nekem találták ki ugyanis, hogy reggeltől estig egymagamban élfóliázzak. Szeretek csapatban dolgozni, együttműköni, számomra ez fontos. Nem véletlenül választottam a kézilabdát.

– Rendben, de akkor is meglepő, hogy tűzoltónak állt.

– Eredetileg rendőr szerettem volna lenni, csakhogy ott olyan feltételeket támasztottak, amit nem tudtam vállalni. A kétéves nappali képzés sem a család, sem anyagi okok miatt nem fért bele. A rokonságomban amúgy volt tűzoltó, mindig is izgatott ez a hivatás, majd amikor egy ismerősöm tanácsolta, hogy jelentkezzek felvételre az orosházi tűzoltóparancsnokságon, örömmel megtettem.

–A sportolói múltja segített abban, hogy felvették?

– Annyiban talán igen, hogy könnyebben vettem az akadályokat, igaz, a fizikai felmérők - 2000 méter, 4x10 méteres ingafutás - mellett számos komoly feltételnek kellett megfelelni ahhoz, hogy tűzoltó lehessek. Többször jártam alkalmasságin, volt olyan orvosi vizsgálat, amelyen tetetőtől talpig megnéztek, és hatszáz kérdéses pszichológiai tesztet is ki kellett töltenem. Lehet, hogy a hatszázzal túlzok, de tényleg nagyon sok kérdés volt. A lényeg, hogy megfeleltem, és felvehettem a szolgálatot.

– Ma már törzsőrmester. Ez nagy rangnak számít?

– A második a sorban az őrmester után. Ahogy sportolóként, úgy hivatásomban is vannak céljaim. Elsőként szeretnék minél jobb tűzoltóvá válni, és idővel magasabb rangba kerülni...

– Szereti az életveszélyes helyzeteket, amikor átjárja az adrenalin?

– A hivatásomat szeretem, persze természetesen izgalomban nincsen hiány. A kékfényes vonulás azért igencsak megdobogtatja az ember szívét. A szolgálat előtt sohasem tudni, hogy az nap mi vár ránk. Vannak nyugis napok, amikor alig van riasztás, vagy egy kukatűzhöz hívnak minket, de előfordul, hogy lakástűzhöz kell kivonulnunk. Az nagyon komoly dolog. Meg kell keresni a tűzfészket, miközben mindent elönt a füst, ellenőrizni, a lakásban van-e valaki, akit ki kell menteni. Tehát minden pillanatban mentálisan és fizikailag toppon kell lenni. Annál nagyobb elismerést pedig el sem tudok képzelni annál, mint amikor valaki megköszöni, hogy megmentettük az életét vagy az értékeit.

– Előfordul, hogy a tűzoltó már nem segíthet. Megviselik az ilyen esetek?

– Sajnos valóban akadnak olyan esetek, például egy közeledési balesetnél, vagy egy vízbefulladásnál, amikor a munkánk kimerül abban, hogy az áldozatokat kivágjuk a roncsból, vagy a felszínre hozzuk a halottat… Ilyen helyzeteken nyilván könnyű túljutni, persze vannak technikák, amelyek ebben segítenek. Ezek végtelenül egyszerűnek tűnnek: nem szabad sokat gondolni rá, továbbá meg kell érteni, bármennyire is fájó, hogy az ilyen esetek is hozzátartoznak a hivatáshoz. Ezt is vállaltuk!

– Nem fél?

– Egy dologtól félek csupán, attól, hogy gyerekeket látok menthetetlen állapotban. Szerencsére nem szembesültem még ilyennel, és nagyon-nagyon remélem, hogy soha nem is fogok.

– A családja nem félti?

– Természetesen féltenek a szeretteim, de megértették, elfogadták, hogy a hivatásom nagyon fontos a számomra, és mindenben mellettem állnak. Nem lehetek eléggé hálás nekik ezért… 

– A kluboknál azt sem szeretik, ha a szerződtetett sportolójuknak veszélyes hobbija van. Az ön esetében simán rábólintottak arra, hogy nap mint nap az életével játszik?!

– Ha már itt tartunk, köszönettel tartozom az Orosházának és Füzesi Ferenc vezetőedzőnek azért, hogy nem állított válaszút elé, a klub, illetve a szakvezető is támogat. Az edzésekről hiányozhatok a 24 órás szolgálat miatt, a mérkőzéseken viszont lehetőség szerint ott kell lennem. Ezzel szerencsére eddig nem volt semmilyen probléma, miután a parancsokságon is partnerek ebben. Szolgálatcserével, vagy szabadsággal mindig meg tudtam oldani, hogy pályára léphessek a bajnoki és kupameccseken.

–  Előfordulhat olyan eset, hogy meccs közben riasztják?

– Elméletben igen, hiszen rendkívüli esetben szabadnapon is szolgálatba helyezhetnek. Éppen ezért kell minden esetben jeleznem az előjárómnak, ha elhagyom a lakhelyem. Mondjuk, ha moziba megyek Szegedre a feleségemmel - mivel Orosházán nincs -, akkor is szólnom kell. Amúgy ilykor két órám van arra, hogy szolgálatba álljak, tehát az itthoni  meccset ebben az esetben is lejátszhatnám.

– Válasszon: győztes gól egy fontos bajnokin vagy egy lakástűz megfékezése?

– Nehéz kérdés, de mivel felesküdtem a szolgálatra, utóbbit választanám…

– Mit akar még elérni kézilabdázóként?

– Szeretnék még néhány évet játszani Orosházán. Remélem, sikerül bennmaradnunk az élvonalban, de ha nem, akkor az NB I/B-ben is örömmel segíteném a csapatot. Az álmom az volt, hogy pályára léphessek a nemzeti együttesben. Ez már aligha jön össze. Egyszer ugyan magamra húztam a címeres mezt, de mivel az nem volt hivatalos mérkőzés,  nem mondhatom magam válogatottnak. Talán, ha nem igazolok fiatalon Szegedre, hanem folyamatosan játszom egy kisebb klubban, akkor máshogy alakult volna a pályafutásom.  De nem bánok semmit, jól érzem magam itt, Orosházán!

– Ha Veszprém csábítaná, feladná a hivatását..?

– Megkímélhetett volna ettől a kérdéstől, még ha az elméleti is, de nem bújok ki alóla. A Veszprém a szívem csücske, családom mai napig a városban él, ott nevelkedtem, így természetesen igent mondanék a hívásra, hiszen óriási dolog lenne azzal a klubbal Bajnokok Ligája-meccseket játszani.