Magyar bronzérem, átbulizott éjszakákkal

1976-ban először volt teljes az olimpiai kézilabdaműsor, hiszen ekkor már a hölgyek is bemutatkoztak a játékokon. Az előző, a müncheni olimpia eseményeit taglaló részben megszólaltatott Varga István a férfi csapatunk szerepléséről elmondta, hogy bár a hatodik helyet érték el, ami jobb volt, mint négy éve, de az éremszerzés is reális lett volna.

„76-ban még butábbak voltunk. Ha össze tudtunk volna fogni, s a vezetés megtalálta volna velünk a hangot, s nem úgy kezel minket, hogy örüljünk, hogy itt lehetünk, hanem arra bíztattak volna, hogy mutassuk meg, milyen jó csapat vagyunk, akkor annak meg lett volna az eredménye. Hiú emberek voltunk, s tudni kellett velünk beszélni, magam is nagyon érzékeny voltam. Ha nekünk olyan menedzsmentünk lett volna, mint a mostaniaknak van, akkor akár az aranyérem is meg lehetett volna, bár azért nagyon nem akarom eldobni a sulykot.”

Ám van egy másik „volna” is, méghozzá egy német bíróhoz kötődően. „Mivel az NSZK a másik csoportban volt, játszottunk velük két edzőmeccset, mondván, ki tudja, mikor találkozunk a végjátékban. Mindkettőn alaposan megvertük őket, a második úgy, hogy egy félidőn át gyakorlásképpen emberhátrányban játszottunk. Mivel látták, hogy ellenünk nem tudnak mihez kezdeni, azon drukkoltak, nehogy velünk találkozzanak a keresztbejátszásnál. És mit ad Isten, a lengyelek elleni csoportmeccsünket két német bíró fújta, egy szabályos gólt elvettek tőlünk, s egy nyilvánvaló kiállítást sem kaptunk meg. Kétgólos vereséget szenvedtünk, s mi az ötödik helyért mentünk, a németek a harmadikért játszhattak.” Az NSZK így is kikapott a bronzmeccsen (a lengyelektől), a mieink pedig a jugoszlávok ellen, újabb kétgólos vereséggel bukták el a helyosztót, s így maradt a hatodik hely.

Az olimpiát férfi és női vonalon is a Szovjetunió nyerte, de a hölgyek versengésének taglalása már sokkal kellemesebb feladat: az ötkarikás históriában három érem kötődik a mieinkhez, s ebből egy itt, a montreali olimpián született. A siker egyik fő letéteményese a ma már Dániában élő Sterbinszky Amália volt, a magyar csapat Japán és Kanada ellen kezdett két sima sikerrel, igaz, a keletiek által lőtt 18 gól akkoriban soknak számított. „Nagyon más stílusban játszottak, ezért kaptunk ennyit, de szerencsére lőttünk is mellé 25-öt. Ami szintén érdekes volt, hogy minden más sportolóval kiválóan el tudtunk beszélgetni, csak a japánok nem tudtak semmilyen idegen nyelvet” – kezdte a mesélést Sterbinszky, aki 1982-ben BEK-et nyert a Vasassal és ugyanebben az évben világbajnoki ezüstérmet is szerzett.

A 1976-os olimpia programfüzetének borítója

A hatfős montreali mezőnyben ezek után három mérkőzést játszott a Török Bódog vezette magyar csapat, méghozzá hármas eloszlásban: vereség a szovjetektől, döntetlen az NDK-val, s győzelem Románia felett. A Szovjetunió ellen akkoriban mindig szoros meccseket játszott a magyar csapat, 5-5-ös félidő után alakult ki a 12-9-es végeredmény, a németektől csak két gólt kaptak az első félidőben a négy ellenében, aztán 7-7 lett a vége, a románok elleni utolsó mérkőzésen viszont nem volt kérdés: 20-15-ös magyar siker született. Sterbinszky Amália a mérkőzések krónikájára már nem emlékszik pontosan, megkeresésünkkor a téma vázolása után azzal kezdte, hogy olyan régen volt már, hogy néha magának is felteszi a kérdést: tényleg ott voltam?

Ám a bronzéremre nagyon büszke, mégha az ezüstről csak rosszabb gólkülönbség miatt maradtak le: „Hatalmas elvárásokkal utaztunk ki, a harmadik helyezés nagyon jó eredménynek számított. De már maga a részvétel is óriási élmény volt, hiszen minden sportoló arról álmodik, hogy egyszer olimpián szerepelhessen. Számunkra különösen nagy dolognak számított a tengeren túli utazás, de a megnyitó ünnepség, az olimpiai falu környezete már önmagában is remek hangulatot varázsolt. Szórakozóhelyek, mozik, tánctermek, lemezhallgató szobák, városnézések, beszélgetések más nemzetek sportolóival…”

Sterbinszkyék nem csak a győzelmeket élvezték: „Szinte nem volt este diszkó nélkül, nagyon jól volt ott a hangulat, ám komolyabb berúgást csak az utolsó este engedtünk meg magunknak, s akkor sem úgy, hogy ne találtunk volna haza. Oscar Petersonnak volt egy előre be nem jelentett szabadtéri koncertje, a sokezres közönséghez szokott világhírű dzsessz-zongorista 30-40 embernek játszott. Mi a fűben ülve hallgattuk, s bár a végére már nagyon hideg volt, inkább maradtunk, s fázó lábainkat a táskáinkba bujtattuk.”

A Debreceni Dózsában, a Fradiban, a Vasasban és a dán IF Helsingörben is megfordult kiválóság szerint az is nagy élmény volt, ahogy egymás sikereinek tudtak örülni: „Amikor híre ment a szálláson, hogy Németh Miklós megnyerte a gerelyhajítást, mindenki azt kérdezgette: mikor érkezik? Székeken állva vártunk rá, s mikor belépett az ajtón, vastapssal köszöntöttük.”

Sterbinszky Amália már harminc éve vezet egy magánklinikát, ahol számos élsportoló is megfordul. Igaz, így 61 évesen elmondása szerint már kezdi leépíteni az üzletet, nem vállal annyi pácienst, mint korábban. Hasonlóképpen az 1976-os játékok után olimpiai érmeinek számát sem gyarapíthatta a későbbiekben (erről majd következő részeinkben), de a montreali bronzra ma is büszkeséggel tekint – már, amikor elmegy a bankba, hiszen egy széfben tartja azt. Egyszer, mialatt szabadságon volt, betörtek a lakásába, amint ezt megtudta, elsőként az érem meglétét firtatta. Szerencsére azt nem vitték el, de azóta a bank vigyáz rá.

Radványi Benedek

http://olimposztori.blog.nepsport.hu/

https://www.facebook.com/olimposztori