Ültünk az asztalnál – én mint fordító (sajtófőnöki feladatkörből kiindulva) –, és reméltük, senki sem kíván már faggatózni. Ha ugyanis vége a tájékoztatónak, visszakapcsolják a tévét. Amelyen Kozmann Gyuriék futamát mutatták.
Ottragadtunk.
És ahogy jöttek fel, Gabival egyre hangosabban kiabáltunk. A sajtókonferencia szobájának kellős közepén. Az Olympic News Service munkatársai ugyan igyekeztek megtudakolni, hogy miért nem tudtuk 1992 óta legyőzni a németeket, ám választ nem kaptak. Viszont élőben élvezhették, amint óbégatunk. „Gyertek már!“ „Jönnek, nézd, jönnek!“
Jöttek. Harmadikként. Az egy hónapja összeállt páros. Aztán egymás nyakába borultunk Gabival.
Az ő szeme is könnyes volt.
Szalmás Peti, a szövetség fotósa mondta utóbb, ő kint, a hajón, ahonnan a képeket készítette, szépen, férfiasan elbőgte magát.
Ki nem?
„Ha valaki azt mondja egy hónapja, hogy a történtek után nyolcadikok leszünk, azt is elfogadom“ – tört fel Kozmann Gyuriból. Aztán később közölte: „Tudtuk, Gyuri végig ott van velünk. Segített. Mi a C-3-ban szereztük ezt az érmet.“
Érdekes, Vajda Attila is Kolóval kezdte. Első olimpiai bajnokunk rögtön azt mondta a médiának, amikor a mikrofonok arzenálját az orra alá dugták: „Ezt az aranyat Gyurinak köszönöm. Ő volt az, aki erőt adott azokban a pillanatokban is, amikor még többet kellett beleadni, amikor még keményebb holtpontokon kellett átlendülni. Most is végig velem volt, segített. Csak az utolsó ötven méteren engedte el a kezem, ott már tudta, boldogulok magam is.“
Ez végre a mi napunk volt. Amikor minden kezdett összeállni. Egy gyenge pont volt, amikor Kozmann Gyuri Szabó Gabi 38-as cipőjében akart felszállni az eredményhirdetésre induló golfautóra. Sántikált csúnyán... (Az övé valahol elkallódott.) Mígnem Schmidt Gábor, a szövetség főtitkára gyorsan levette a sajátját, ami pont jó volt Gyurinak.
Valahogy mindjárt jobban éreztük magunkat az elmúlt napok szenvedései után.
Ráadásul végre a labda környékén is teljesen a mi szánk íze szerint alakultak a dolgok. Hogy ez így történjék, ahhoz persze kellett egy merész húzás. Pontosabban: merésznek tetsző. Kemény Dénes becserélte Gergely Istvánt.
Már Sydney után téma volt, hogy olimpiai elődöntőben nem szokás kapust cserélni. Mert nem. Ez már az a szint, amikor az ember megbízik abban, aki nála az elsőszámú, aztán ha nem megy neki, akkor legfeljebb esszük a kefét utána, hogy hát lehetett volna jobb formában is.
Dénes akkor és ott belenyúlt a meccsbe, Kósz Zoli helyett jött Szécsi Zoli – meg is fordult a jugók elleni csata. Ez volt tehát az első, a legbátrabb húzás, még 2000-ben.
Ez a mostani pedig már a negyedik. Tavaly, a melbourne-i világbajnokság elődöntőjében gond nélkül beküldte Nagy Viktort, ami megintcsak nyerőnek bizonyult a spanyolok ellen. Az idei malagai Eb-elődöntő más volt – ott Szécsi megsérült, ezért kellett beugrania Nagynak. Nem jött be. Viszont lehet, hogy aranyat ért az ottani váltás. Bár, ez talán egy picit durva egyszerűsítés. Merthogy Szécsi malagai sérülése miatt került reflektorfénybe Nagy Viktor, ám ő ezúttal – ellentétben a melbourne-i vb-vel – nem tudott élni a lehetőséggel. S bár Kemény azt mondta, minden valószínűség szerint a malagai tizenhárom utazik Pekingbe, feltéve, ha nincs valami nagyobb ramazuri, végül hosszas, éjszakába nyúló videózások után úgy döntött, két év után visszaveszi Gergely Pistát.
Aki, korántsem mellesleg, végig kitartóan hitt abban, hogy ott lehet az olimpián. Athénben úgy lett aranyérmes, hogy nem kapott kulcsszerepet, a kazahok elleni meccsen védhetett, egyébként a kispadon ült.
Most jött el az ő ideje. Úgy istenigazából először.
Amikor 2003-ban „leigazoltuk“ a szlovákoktól, volt egy csendes célunk: Pista egészen hihetetlen módon érezte a jugókat. A budapesti Eb-n és a fukuokai vb-n 2001-ben vért pisiltek ellenük, hogy egy góllal legyűrjék őket. Pedig a szlovák védelmet nehéz volna összevetni a magyarral – Pista viszont rendszeresen kivédte a szemüket. Ám idejövetele után szinte az első, focival induló átmozgató edzésen elszakította a térdszalagját a Domino-uszoda mellett – és az azzal járó tortúra valahogy rányomta a bélyegét az ittlétére. Nem igazán láttuk úgy védeni az évek során, mint mondjuk azon a jugó-szlovák negyeddöntőn, amelyen 5000 ember őrjöngött a margitszigeti lelátókon, miközben a bíróknak effektíve csalniuk kellett, hogy megveressék a tótokat a szerbekkel. Voltak jó meccsei, aztán nagyon jók, de...
Tavaly ősszel aztán Molnár Endre átvette az edzéseinek irányítását. Látszott rajta.
Így aztán most, amikor vészhelyzet volt, 6-3-ra vezetett az Európa-bajnok, Pistának jönnie kellett.
És jött – és úgy védett, mint anno. Mert érzi a jugókat. A montenegróiak is azok. A negyeddöntők napján a drukkerhad belehajszolta a győzelembe Montenegrót, aztán zászlót váltott, és elkezdte buzdítani a szerbeket a spanyolok ellen.
Most aztán fel van adva a lecke nekik – a bronzmeccsre.
Mi az amerikaiakkal nyomjuk, az aranyéremért. Akik a közelébe sem voltak a dobogónak 1997 óta. Most meg – 1988 után újra – olimpiai finálét vívnak. Velünk.
Tudom, sokan hátradőlnek. Azért nem lesz egyszerű. Vagy ahogy Kiss Gergő mondta a maga egyedi hanghordozásával, amikor hátára csapta a táskáját a lelátón, az amerikaiak 9-5-ös vezetésénél: „Felértékelődött a leányfalui 7-6.“
Merthogy a nyár elején ott vívtunk velük egy igen kiélezett partit. A strandon se gondolta volna senki, hogy az olimpiai finalisták előmeccse zajlik. Úgy egyáltalán: senki sem gondolta, hogy ilyen párosítás lesz.
Lett.
Szépen kell játszanunk. Az NBC élőben fogja adni. Most tényleg a srácokon a világ szeme.
