Na nem, ez a csütörtök picit nálam is betette a kaput. Hogy a pólós lányok ötméteresekkel bukják el a bronzérmet, hogy a kézisek úgy veszítenek az oroszok ellen, hogy csak 22 gólt kapnak... De hogy két ilyen világklasszis öttusázó, mint Balogh Gábor és Horváth Viktor húsz percen belül ugyanúgy az akadályon landoljon, háttal, a lovaspályán...
Ez már edzettebb gyomornak és léleknek is sok.
Elvégre ők ketten tényleg azon sportemberek közé tartoznak, akik mindent, de mindent arra tettek föl, hogy most itt – életkoruknál fogva alighanem utoljára – megmutassák. Hogy feltegyék a koronát pályafutásukra. Többet és jobban aligha lehetett volna felkészülni. Nem kezdték éppen rosszul, bár Balogh egy 6-osa szemet szúr, ez még nem az a lőeredmény volt, ami eleve eltemette volna esélyeit. A víváson figyeltem őket... Viktornak hol ment, hol nem, mintha kicsit megtörte volna a megannyi herce-hurca, ahogy a vb-n járt, ahogy most a szöuli edzőtáborban, hogy azért mégiscsak egy orvosi teamnek kellett legott átrepülnie Szöulba, menteni a menthetőt...
Balcinak ugyanakkor 4-6 után „ömlése volt“, 8 győzelmet aratott zsinórban. Üvöltött minden tus után, ahogy csak ő tud. Sisak le, aztán teli szájjal, hadd szóljon. És ahogy jön az ötödik után a hatodik, a hatodik után a hetedik, a hetedik után a nyolcadik, az az ember érzése, hogy itt ma már megszúrni sem lehet. Egy koreai pengéjébe futott bele először, ám még ez sem lett volna gond, hiszen nem sokkal a vége előtt 17-10-nél állt. És itt jött az első nagyobb szakadás.
Ha jól emlékszem, az orosz Frolovval asszózott Gábor. Megvolt a támadás, összecsaptak – de csak a rivális lámpája gyulladt ki. Hogy valami nem stimmelt, azt jól illusztrálta, hogy Frolov is állt és nézett csupán, ő sem értette, mitől lett egylámpás tus – azért egy jó öttusázó pontosan tudja, ha megszúrták. Bizony, előfordul, hogy az elektronika csúfot űz valakivel (kérdezzék csak meg Milorad Cavicot), de nincs mit tenni. A gép itt is mindenható, az ember nem kerekedhet fölébe. És Balogh ettől fogva nem volt önmaga. 17-14-nél ocsúdott először, miután kikapott egy spanyoltól és egy chileitől is... 19-16-tal zárt, pedig ebben simán benne volt egy 23-12 is. Nagyon nem mindegy. Pláne egy olimpián.
De mindenki azt mondta, majd a lovaglás. Gabi is ezt magyarázta nekem egy nappal korábban. „A 12. helyről is lehet nyerni. A lovaglás nagyon szét fogja szórni a mezőnyt. A lovastudás rengeteget fog számítani, épp ezért kell nagyon odafigyelnünk.“
A lovastudás. A magyarok erőssége.
És akkor látni, amint Gabi gerinccel érkezik az akadályra...
Aztán Viktor is.
Vétettünk volna valamit?
Ők? Hogy egyetlen pillanat alatt, a rudak közé zuhanva kell tudatosulnia bennük: ennyi volt, egy pillanat alatt romba dőlt az olimpiai álom? Hogy az a mérhetetlenül sok meló – nem kamatozik. Semmit. (Persze vehetnénk szerencsétlen cseh Svobodát, aki a lövészet és a vívás során remekelt – aztán végig sem tudott menni a pályán, azaz egy tökéletes versenyt tett tönkre két perc alatt.)
Mindezt úgy, hogy közben a pólós lányok ötösökkel elbukják a bronzot – a hollandok, a náluk amúgy gyengébb hollandok meg ott állnak a dobogó tetején, aranyéremmel a nyakukban. Este pedig a franciák elleni kétszeri hosszabbításos negyeddöntő nyomait magukon cipelő oroszok csupán 22 gólig jutnak ellenünk, mégis ők játsszák a döntőt. „Ha valaki a meccs előtt azt mondja, ma este huszonkettőt kapunk, akkor csak annyit kérdezek vissza, oké, hány góllal nyerünk? Csak hát Vérten Orsi nagyon hiányzott a befejezéseknél...“
Sinka László, a kézisek főtitkára sóhajtott emígyen később, a folyosón. Azok után, hogy a kulcsember bokája tönkrement. Fog erre emlékezni valaki? Hogy anno úgy buktuk el az elődöntőt, hogy kiváló szélsőnk a meccs nagy részét a kispadról figyelte? Ezt semmi sem rögzíti.
Semmi sem rögzíti, hogy a horvát játékvezető mind a sportág, mind a meccs szellemével tökéletesen ellentétesen 25 másodperccel a vége előtt kiállít a pólós lányok bronzmeccsén? Egy olyan negyedik negyedben, amelynek az elején tőlünk kiküldött egy embert – aztán senkit. Sem innen, sem onnan. Hadd küzdjenek hat a hat ellen – ez normális. Szokás. Mi tudtunk gólt lőni hat a hat ellen. Ők nem. A bírók ilyenkor már csak asszisztálnak. Ilyenkor lehet többet csinálni a megengedettnél. Ilyenkor nem jár azért kiállítás, amiért az első negyedben még adnak. Itt mégis megszólalt a síp.
Ezen múlt – hogy a hosszabbítás miként alakult, hogy végül az ötméteresekkel elbuktunk, voltaképpen már csak folyomány.
De ez az egész legfeljebb a mi emlékezetünkben él, ha él néhány nap, hét, hónap múlva egyáltalán. Ami örökkön fennmarad: hogy volt egy női válogatott, amely két győzelemmel és egy döntetlennel tudta le a csoportmeccseket, aztán kikapott egy góllal az elődöntőben, végül ötméteresekkel a bronzmeccsen. Jaj, szegények, hát csak negyedikek lettek, lapozzunk.
És lapoznak.
Stieber Merci, aki 1991 óta válogatott, viszont olimpiai érem nélkül zárja le tüneményes pályafutását. Már ha nem tart ki Londonig. Néhány társával egyetemben. Ám ez a londonozás éppenséggel fals. Ez ugyanis most volt. Ezt a kiállítást itt fújták be, amikor már csak 25 másodpercnyire álltak az éremtől. Egy londoni éremig van még négy év. És ezalatt a négy év alatt oly sok minden történhet. Bármi. Aztán még oda is el kell jutni. Ott pedig ugyanígy ki kell vágni a rezet. Egyik nehezebb, mint a másik.
„Egy kicsit pihenünk, aztán elkezdjük a felkészülést. Hogy a római világbajnokságon megmutassuk.“
Valami ilyesmit préselt ki magából Merci, amikor vöröslő szemekkel eltöltött pár percet a média társaságában. Néztem az arcát. Valahogy az volt az érzésem, jobb híján mondja ezt. Hogy egy kicsit vigasztalja magát. Mert ő is pontosan tudja, hogy mindaz, ami az olimpiát oly csodássá teszi, egyben a legkegyetlenebb realitás is.
Hogy amikor nekiindulsz, reménykedsz. Miközben csinálod, ezer fokon égsz. Aztán kinek korábban, kinek később eljön az a pillanat, amikor eldől, hogy – valóra válik-e mindaz, amit gondolt, amiről álmodott. Akad, aki reggel felkel, és aznap délután, este már szembesül is a kegyetlen vagy csodás valósággal. Mások, mint a pólósok napokon át küzdenek. Egy meccs, kettő, három... Aztán a negyediken jön az első törés – de még ott van a vigaszág, hogy bronzérmes azért lehetek.
Ám amikor elszáll, elfújódik (...) az az esély is, akkor...
Akkor jön a keserves kijózanodás.
Az olimpia legborzasztóbb felismerése.
Annak a mondatnak a kimondása, hogy: majd – legközelebb.
Legközelebb. Máskor könnyebb. Volt vb, de lesz Eb, aztán ilyen kupa, olyan viadal.
Olimpia viszont csak négy év múlva.
Az pedig iszonyatosan sok idő. Elvégre most ott álltál a kapuban, most keltél fel úgy, hogy ez ma a te napod lesz.
Csakhogy elbotlottál a küszöbben, ledobott a hátáról egy tökéletesen ismeretlen ló úgy, ahogy pályafutásod során még soha, és mindezt pont itt, az olimpián...
És amikor leszáll az éj, és ott fekszel az ágyadon, az agyad zakatol, a gyomrod szúr, neked pedig rá kell ébredned, hogy vége, elment, vissza nem jön soha már. Legalábbis ez az esély nem.
A következő... Igen, a következő négy esztendő múlva esedékes.
Ez nekik itt és most nem belátható idő.
És nem csupán a könnyek miatt.
