„Nem meséltem még el sok embernek... Egy négy évvel ezelőtti történet. Arról a napról, amikor Kati elveszítette az utolsó válogatót Natasával szemben. Mint mindig, ott laktunk a pálya mellett. Én felmentem valamiért a szobámba, talán egy golyóstollért, és amint felértem, épp belebotlottam a két lányba. Ők is véletlenül találkoztak akkor és ott... Egyedül én voltam tanúja a párbeszédüknek... Natasából kiszakadt, hogy Kati, ne haragudj, kérlek, ne haragudj... Mire Kati félbeszakította, hogy figyelj, most a párosra kell koncentrálnunk, ezt majd megbeszéljük később. Mindezt a leghatározottabb hangon. Most, amikor negyedik lett, hirtelen előjött ez a történet. Ha másban nem is, legalább ebben bíztam. Kati hihetetlen profizmusában, hogy a siker érdekében képes mindent félrerakni.“
Képes volt.
Ez egyébként jó kis újságírói lecke. Mit is kezdjünk Kovács Kati szombati produkciójával. Egyesben saját bevallása szerint begörcsölt, már a melegítésnél érezte, hogy valami nem stimmel, és utána csak rosszabbodott a helyzet. Nem beszéltem vele erről egyáltalán – hogy vajon egyszeriben rászakadt-e minden, ami az elmúlt hónapokban történt... Tény, a második 250 métere csupán 7. volt a mezőnyben. De... Őszintén szólva, nem tudom, mi a jobb: negyediknek lenni, aztán párosban aranyat nyerni, vagy ezüstérmesként bejönni úgy, hogy 4 ezredmásodperccel maradtam le az első mögött. Tehát nem négy századdal, négy ezreddel. 0.004. Úszásban ez holtverseny. Jozefa Idemnek 44 évesen is lesz mit emésztgetnie.
Nekünk mást kell. És ahogy a kollégák egy részének viselkedését, kérdéseit néztem, egyelőre nem nagyon ment le a torkokon Katiék produkciója. Ha a két évvel ezelőtti szegedi vb-t veszem alapul, akkor persze sirathatjuk a három aranyunkat. Ha a pekingi szereplést, akkor amondó volnék: legyünk szívesek megbecsülni, hogy gyarapodott aranyérmeink száma. Épp a duplájára. A mai magyar viszonyok között egyre nehezebb valamiben a világ legjobbjának lenni. Kati és Natasa kajakpárosban annak számít. Ha lehet, próbáljunk egy örülni neki. Felhőtlenül. Legalább egy ideig.
Tény, a kajakpályán született 2-1-1-es eredmény nem az, amihez a vb-ken és az elmúlt olimpiákon hozzászoktunk. Sajnos, azt kell mondani: most vezekeltünk mindazért, ami egyébként hónapokon át elsőrangú csámcsognivalóval látta el a sajtót. Bár inkább Natasa azon mondatát idézném, mely szerint senki ne bántsa Katit, meg a lányokat, mert rendkívül sok versenyen kellett helytállniuk egyáltalán annak érdekében, hogy itt legyenek, hogy ők legyenek itt.
Régi törvény: túl sok jó versenyző van otthon, akik mentén túlságosan erős érdekcsoportok alakultak ki – megfelelő, igazságos válogatási rendszert kialakítani csak olyat lehet, amelyik több fordulóban dönt, hogy mindenki megnyugodjon. Csakhogy ez egyben fel is őrli azok erejét, akiknek aztán Pekingben kell megmutatniuk. Itt négyévenként kell végiglapátolni 500, illetve 1000 métert, de úgy, ahogy azelőtt soha. És lehet, hogy aznap tombol a szél, mint Sydneyben, vagy tűz a nap, mint itt, és olyan párás meleg van, ami kikészíti a vasembereket is (lásd a németek pénteken ezüstérmet szerzett kenu párosát) – de helyt kell állni, bírni kell.
A mieink nem bírták úgy, ahogy szokták.
Kár.
Utolsó napra maradnak a pólósok, s velük a remény, hogy aranyló pont kerül az olimpiánk végére. A magyar versenyzők haloványabb produkcióját persze akkor is értékelni kell, ha összejön a történelmi triplázás Kásás Tomiéknak – de legalább jobb hangulatban tehetjük majd meg.
Ami jó: most már szinte száz százalék, hogy megúsztuk ügyek nélkül. Ez fontos. És nem csupán a doppingra gondolok. Mikor épp e sorokat írom, a sajtóközpont 40-es csatornáján a napi összefoglalót mutatják, s benne egy döbbenetes képsort a tékvandósok mai versenyéről. Az egyik bronzmeccsen egy kubait még kezeltek az orvosok, amikor letelt az ápolási idő, a bíró pedig a kazah vetélytársat hirdette ki győztesnek. Ezen a kubai úgy felkapta a vizet, hogy ahogy volt, pofán rúgta a mérkőzésvezetőt, akinek szétszakadt a szája, majd az oldalról besereglő kék kabátos zsűritagok közül is leakasztott az egyiknek egy méretesebb pofont. Alighanem kizárják – és lehet cikkezni, hogy na, mekkora szégyent hozott hazájára, sportágára és az olimpiára.
Egy ilyen sem hiányozna.
Bár a kubain érződött, van benne élet. Tűz. Ezerfokos.
Mintha mi egy picit takaréklángon égtünk volna az elmúlt két és fél hétben.
