Kucsera Gabi már a stadionba vonulás előtt úgy festett, mint aki áthaladt a zuhany alatt – igaz, meglehetősen rutinosan egy, a zakója alá rejtett törölközővel azért felszárította a patakokat az arcáról. Ja, és persze szépen keretbe foglalták a magyar csapat vonulását: Kamera haladt az élen, mint zászlóvivő, Kucsi meg az utolsó sorban, utóvédként.
Kamera egyébként végig hihetetlenül aranyosan viselkedett. Közölte, nem izgul, ha látunk rajta feszültséget, az azért van, mert már nagyon menne. Mármint a vízre, evezni, olimpiát nyerni. Még egyet. Amikor a telefonjára megjött a t-zones híre, hogy a 204 zászlóvivő közül egyedül neki van három olimpiai aranyérme, szerény büszkeséggel mutogatta körbe az sms-t. Aztán amikor a stadiontól száz méterre megkapta a zászlót, a hátralévő útvonalon folyamatosan sikerült egy csak rá jellemző vigyort az arcára ültetnie, amikor a csapat tagjai közül vagy háromtucatnyian lefényképeztették magukat vele és a zászlóval.
Aztán ahogy közeledtünk, már próbált. „Szerinted két kézzel fogjam, vagy egy kézzel? Lengessem? Integetnék szívesen, de balkezes vagyok, meg a kalapot is fogni kéne valamelyikbe...“ Igyekeztem tolmácsolni neki a magyar fotósok kérését, hogy ha lehet, vadul integessen a tribün irányába – utóbb aztán a kollégák mondták, hogy ez nem nagyon ment...
Persze, amikor valakit magával ragad ez a csoda, amit olimpiának, megnyitónak hívnak...
A megnyitó ünnepség egyébként tényleg egyike a legegyedibb produkcióknak. Három éves előkészület előzi meg, de csak egyszer, egyetlenegyszer mutatják meg mindenkinek. Soha többé. Nem indul vele turnéra a társulat. Nem mutatják be itt és ott. Ezt erre a napra, erre a stadionra tervezték – azaz tényleg mindennek, de mindennek stimmelnie kellett.
Ha a híreknek hinni lehet, stimmelt is. Mindenki lenyűgözve beszélt a program első részéről – sajnos, ezt sem megerősíteni, sem megcáfolni nincs módomban sem nekem, sem a felvonuló sportolóknak, mi ugyanis csupán néhány percet láttunk a programból.
Miután ugyanis kivittek az olimpiai faluból, és betereltek mindenkit a 17 ezres tornacsarnokba, a megnyitó kezdetének pillanataiban hiába reménykedtünk abban, hogy az eddig játszott hivatalos olimpiai dalok után a kivetítőre kiteszik az élő közvetítést: szinte pontban akkor, amikor a Madárfészekben a visszaszámlálás zajlott, a táblán megjelent Görögország neve és zászlaja, ami annyit jelentett, indulni kell.
Először a helléneknek, aztán szép sorban mindenkinek. S minthogy a kínai abc adta a sorrendet, fontos volt a folyamatos „táblázás“, hiszen nem a többség által ismert latin abc szerint következtek a nációk egymás után. A spanyolok kivonulását követően szakadt meg egy kicsit a folyamat, s miután 10 percig nem történt semmi, általános tetszést aratva a kivetítőn végre megjelent az élő kép, sokáig azonban nem élvezhettük, mert kisvártatva visszatértek az országnevek, köztük 83-ikként a miénk is.
A kínaiak egyébként remekül oldották meg a bevonultatást, úgy intézték, hogy a sor mindig haladt egy picit, azaz egy kis megállást egy kis séta követett, közben a létesítmények, elsősorban a megannyi színben pompázó uszoda kötötte le a figyelmet, aztán a bent zajló műsorhoz kapcsolódó varázslatos tüzijáték, ha meg egyik sem, akkor a kijelölt útvonal mentén sikoltozó-kiabáló önkéntesek sokasága.
Csodálatosra sikeredtek az utolsó méterek: a stadionba egy alagúton át mentünk be, ahol először a „ria, ria, Hungária!“ kórus zengett, majd Nagy Zsigmond csapatvezető-helyettes vezényelte le a „Ki a jobb? Magyarok!“ kórust. Mit mondjak, döbbenetesen visszhangzott a helyiség, avagy igen jók voltunk hangerőben.
Aztán jött az a néhány száz méter, amikor minket mutattak a nagyvilágban... Ezt nehéz visszaadni szavakban, még nekem is, akinek elvben ez a mestersége – hát még a sportolók nevében, akikért mégiscsak megrendezik ezt a csodás eseményt, amit olimpiának hívnak.
Ha visszaemlékszem erre, továbbá a láng meggyújtásának csodás koreográfiájára, valahogy fel sem tűnik az a több mint egy óra, amit a stadion kellős közepén töltöttünk, izzadva, hiszen a katlanban állt a levegő, ráadásul a 91 ezer ember lehelete sem „segített“ – mégis, a hangulat jó volt, mindenki fényképezkedett mindenkivel, a legegzotikusabb afrikai felvonuló ruhák viselőivel, és persze a többség odarohant a középső út szélére, amikor Roger Federer vagy Jao Ming közeledett, mi több, Tállay András, az egészségügyi team vezetője egy Rafael Nadal aláírást is szerzett – a zakója belsejére. Mondtuk neki, alkalmasint az lenne a nagy szám, ha a másik oldalon Federer szignója lenne látható, ez mostanáig nem jött össze, de semmi sincs veszve...
Annyival tartozom még, hogy elmondjam: a lánggyújtás után természetesen borult a rend, az egész mezőny, úgy ahogy volt, összekeveredve kiözönlött a stadionból, a buszokra is teljesen vegyes társaságok szálltak fel, ám jellemző, hogy nemzeti hovatartozástól függetlenül kínálgatták az emberek egymást vízzel és egyéb üdítővel.
Az olimpia, sok egyéb mellett – ezért is csodálatos.
